Hamarosan beköszöntött a január. Az idő nem változott, talán csak még több hó esett, és még hidegebb lett.

A tanulók folyamatosan érkeztek vissza az iskolába.

A szünet végén, egyik este, amikor vacsorázni indultam, a gondolataimba mélyedve ballagtam le a márványlépcsőn. Váratlanul kinyílt a tölgyfaajtó és lehajtott fejjel belépett rajta valaki a kinti szeles hóesésből. Reflexszerűen odanéztem, hiszen bármelyik nap megjöhettek a griffendéles szobatársaim.

Nem, ő mardekáros, pillantottam a csomagjai címerére.

Már majdnem továbbindultam, amikor a fiú levette hólepte sapkáját. Egyből észrevettem a tejfölszőke hajat.

- Draco! -kiáltottam boldogan. Még arra sem ügyeltem, hogy megnézzem, állnak-e a közelben. Csak beleugrottam a karjába.

Bár neki is fülig ért a szája, jelentőségteljesen eltolt magától. Jól tette, mert ebben a pillanatban nyílt a Nagyterem ajtaja és pár hugrabugos lépett ki rajta.

- Hmm, lámcsak, Granger! -köszönt gúnyosan, majd amikor a kis csoport elhaladt mellettünk, hozzátette: -Borzalmasan hiányoztál.

Elpirultam.

- Jaj, te is nagyon!

- Majd még beszélünk -szólt sietve, mert újabb vacsorázni induló diákok tűntek fel a lépcső tetején. -Megkereslek!

Sietve lapátoltam magamba az ételt, azt sem tudtam, mit eszek. Elég rövid időn belül végezhettem, mert hamarabb fejeztem be az étkezést, mint Ronék. Pedig ők már a teremben ültek, amikor leültem melléjük.

- Megyek, még van egy kis leckém! -intettem a még mindig csodálkozó fiúknak és kisiettem az ebédlőből.

Most sem tudtam, hová tartok. Csak mentem végig a folyosókon. A tekintetemmel Malfoyt kerestem a tanulók között. Már nagyon vártam, hogy vele legyek. Hiszen azt mondta, megkeres. Akkor meg miért nem keres már?

Lehet, hogy még kicsomagol?

Erre a gondolatra megtorpantam. Majd hátraarcot csináltam és elindultam a mardekáros klubhelyiség felé.

Amikor leértem a folyosójukra, megálltam.

Hiszen nekem nem szabad tudnom, hogy hol van a bejárat. Legalább egy könyvet hoztam volna, vagy valami, hogyha megkérdeznék, tudjak mit válaszolni, miért ácsorgok itt.

Tíz percig álldogáltam a fal közelében karba tett kézzel. Tiszta ostobaságot csinálok- gondoltam bosszúsan magamban. Inkább megyek vissza a hálókörletünkbe...

Aztán egyszerre csak szétnyílt a fal. Még idejében beálltam egy varázsló szobra mögé. Jól tettem, mert egy csapat mardekáros indult el vacsorázni a Nagyterem felé.

Aztán fél perc múlva megint megnyílt a fal. Ezúttal Draco lépett ki a folyosóra.

Boldogan mosolyogva léptem ki a szobor mögül. Amikor meglátott, meglepődött.

- Hát te? Most akartalak megkeresni...

- Csak minél előbb látni akartalak! -feleltem szenvedélyesen.

Elvigyorodott és miután szétnézett, egy puszit nyomott az arcomra.

- Szerinted sokan vannak a könyvtárban? -kérdezte.

- Nem tudom. Nézzük meg!

Azzal elindultunk egymástól lemaradva a folyosón, fel a második emeletig. Kicsit zavart a dolog, hogy ennyire ügyelni kell a látszatra.

Megálltam a könyvtár ajtajában. Draco is beért, de ugyanolyan csalódott arcot vágott, mint én. A helyiség ugyanis tele volt. Nyilván a szünetről hazajött diákok most kezdtek a lecke megírásához.

Ekkor eszembe jutott valami.

- Hát persze! -mondtam hangosan. -Gyere, tudom hová menjünk!

Sietve vágtam át egy drapéria mögött, majd felszaladtam pár lépcsőn. Hogy miért nem jutott ez hamarabb az eszembe?

Végre elértem a folyosót, amit kerestem. Egy ablak és egy embermagasságú váza közötti üres falszakaszhoz léptem. Háromszor elhaladtam mellette, közben erősen koncentráltam egy szép szobára. Draco kérdő tekintettel követett a szemével.

Mire harmadjára elhaladtam a fal mellett, azon egyszerre megjelent egy kis ajtó. Hallottam a fiú meghökkenő felkiáltását.

- Gyere! -Azzal lenyomtam a kilincset. Egy kellemes kanapéval és fotelekkel felszerelt szobába léptem be. A sarokban lévő kandalló félhomályba burkolta a helyiséget.

A mardekáros fiú félig nyitott szájjal követett.

- Hermione! Ezt hogy csináltad? -kérdezte.

Somolyogva leültem a kanapéra.

- Tudod, ez a Szükség Szobája. Tavaly fedeztük fel Harryékkel egy házimanó segítségével... Dobby azt mondta...

- Dobby? Az nem a mi manónk volt? -szakított félbe Malfoy, és leült mellém.

- Igen, igen.

- És jóban van Potterrel? -vonta össze a szemöldökét.

- Igen, de ez most nem fontos... Szóval Dobby azt mondta, hogy háromszor el kell haladni a fal mellett és közben valamilyen helyiségre gondolni, amire szükséged van. Akkor az megjelenik.

Draco nem szólt meg, csak meredt maga elé. Látszott rajta, hogy most dolgozza fel az új információkat.

- Tehát az a szoba mindig is itt volt? -szólalt meg végül.

Bólintottam.

- De nagyon sokan nem tudnak róla. Légy szíves, te se beszélj róla senkinek... Hmm, nem is tudom, hogy ment ki a fejemből...

- És Dobby csak úgy elárulta ezt Pottynak? Ilyen bizalmas viszonyban vannak? -gondolkodott tovább hangosan.

- Jaj, hagyd már azt a manót! -csattantam fel nevetve és egy kicsit meglöktem a mellkasát.

Ő elkapta a kezeimet. Magához húzott és megcsókolt.

Hosszú idő múltán váltunk csak el.

- Ez már nagyon hiányzott -mondta piros arccal és magához ölelt.

Behunytam a szemem, és a vállára hajtottam a fejemet.

- Azt még nem is mondtad, hogy miért jöttél hamarabb vissza.

- Hát, tudod, kész szenvedés volt otthon lenni úgy, hogy tudom, te itt vagy. A szüleim beleegyeztek, hogy hamarabb visszajöjjek az iskolába. Azt mondtam, ha jobb jegyeket várnak el tőlem, hagyniuk kell tanuli.

- És fogsz tanulni? -emeltem fel a fejem.

- Természetesen nem.

Már nyitottam a számat, hogy megmondjam erről a véleményemet, de egy újabb csókkal elhallgattatott.

Sokáig maradtunk így, összebújva.

Egyre hevesebben kezdett csókolni és simogatni. Megremegtem a karjaiban.

Már annyira hiányzott a közelsége! Olyan sokáig nem láttam... Feltámadt bennem a heves vágy...

Lassan kezdte kigombolni a taláromat, és én hagytam neki.

Éreztem a testén, hogy többet akar, és ebben a pillanatban és is ezt akartam. Az agyam teljesen kiürült, már nem tudtam logikusan gondolkozni. Elszédültem a bőre illatától...