*

Nem kellett olyan sokáig gyalogolniuk, Hermione lakása az Abszol úthoz elég közel feküdt.

Talán –gondolta Draco-, pont ezért is vette ki.

A lány a társasház második emeletén lakott. A lépcsőházban Hermione a kezébe nyomta a könyvét, amíg a varázspálcáját kereste, hogy hatástalanítsa vele a zárvarázslatokat. Majd kisvártatva belépett a szobába, nyitva hagyva az ajtót maga mögött.

Ez több volt, mint amire Draco vállalkozott. Tett egy bizonytalan lépést a lakásajtó felé, majd sóhajtott és belépett.

Hermionét nem látta, a hangokból ítélve valószínűleg a konyhában volt. Letette a nő holmiját az egyik asztalra, zsebre dugta a kezét és várt. 

Hallotta, hogy a lány beszél valamit, de nem értette, hogy mit mond. Kelletlenül becsukta maga mögött a bejárati ajtót, és benézett a kis konyhába.

A fiatal nő a földön térdelt és az ölében lévő nagy, vörös macskát simogatta.

- Öhm, mondtál valamit? –kérdezte Draco, miután megcsodálta a nem igazán bájos cicát.

- Csak azon gondolkoztam –szólt egy kicsit dülöngélve a lány-, hogy vajon minden halálfaló így a szívén viseli-e a mugli származásúak sorsát.  

Draco elkomorult.

- Mi az? Valami sértő dolgot mondtam az úrnak? –nézett rá mérgesen Hermione.

- Ha tudni akarod Granger, igen.

- Ha elmondod, megkönnyebbülsz –szólt a lány gonoszkás mosollyal.

- Nagyon vicces vagy, de inkább megtartom magamnak –húzta el a száját Draco, majd a nő meglepetésére leült mellé a konyhakőre.

- Weasley nem lakik itt? –kérdezte egyszerre.

- Nem. De ezt hagyjuk, nem akarok erről beszélni –szólt egy kicsit feszengve.

- Ó! –Draco arcára lassan kiült a felismerés. -Lefogadom, hogy vele veszekedtél tegnap!

A mosoly azonban rögtön leolvadt az arcáról, amikor Hermione elpityeredett.

- És azóta fel sem hívott!

A lány közelebb húzódott a férfihoz. Csámpás méltatlankodva leugrott az öléből a hirtelen mozdulatra.

Draco megkövült, amikor a nő a vállára hajtotta a fejét. Ösztönösen el akarta lökni magától, de olyan keservesen sírt, hogy nem volt szíve megtenni. Legalábbis ezzel magyarázta magának viselkedését. És milyen kellemes volt az illata!

- Mi ütött belém? –szipogott a lány. –Meddig süllyedtem, hogy Draco Malfoytól várom a vigasztalást?

- Hé! –csattant fel a fiú.

- Ne haragudj, nem úgy gondoltam. Csak nem vagyok valami jó passzban.

Draco még mindig sértetten meredt rá.

- Bocsánat, ha megbántottam a törékeny lelkivilágodat! –grimaszolt a nő. Aztán félrebiccentette a fejét és belenézett a férfi szürke szemeibe.

Mielőtt Dracoban tudatosult volna, mit tesz, már meg is csókolta a lányt. És ő nem tiltakozott.

Szorosan a fiú nyaka köré fonta a karját és visszacsókolt.

Majd botladozva felálltak és még mindig ölelkezve, Hermione a hálószoba felé vezette férfit.

*

Másnap reggel Malfoy arra ébredt, hogy egy kicsit hasogat a feje. Résnyire kinyitotta a szemét, majd meglepetten felült az ágyon. Nem, neki biztosan nincs babakék, virágos takarója.

Körülnézett az idegen szobában, de csak akkor jutott eszébe, hol is van, amikor meglátta a szemközti fotelben kuporgó Hermionét.

A lány felhúzott lábait átölelve ült és meredt maga elé. Amikor észrevette, hogy Malfoy felébredt, futólag ránézett, majd visszasüllyedt gondolataiba.

Draco az ágy szélére csúszott és letette a talpát a padlóra. Nem tudta, mit mondjon, de elég kényelmetlenül érezte magát a szituációban.

Mivel Hermione úgy tűnt, nem akar megszólalni, a férfi kissé inogva felállt és némán öltözni kezdett. Amikor végzett, hátrasimította a haját, majd a lányhoz lépett.

- Granger, -szólt rekedten, és a nő karjára tette a kezét- én…

- Ne érj hozzám! –fakadt ki Hermione és durván elrántotta a karját.

Draco megilletődötten hátrahőkölt. Neki is épp eléggé kínos volt a helyzet.

- Soha, soha többé ne merj hozzám érni! –pattant fel a fotelből a lány.

- …Nem tehetsz úgy, mintha meg sem történt volna!

- Pedig pontosan ezt fogom tenni! Kifelé! –mutatott kiabálva az ajtó felé. –Tűnj innen!

Draco összehúzta a szemét és sietős léptekkel a kijárat felé indult. Közben hallotta a lány hangos motyogását: -Hogy tehettem ilyet? Hogy tehettem ilyet? Ó, Ron…

*

Amikor a fiatalember már az utcán sétált, újra átgondolta a történteket. Elég vegyes érzelmei voltak. Egyfelől meglepődött: még sohasem látta a lányt ilyen mérgesnek és zavartnak. Másfelől –és ez volt az erősebb érzése-, mélységesen meg volt sértve. Hogy merészelt az a piszkos kis sárvérű így üvölteni vele?

És mi a fene ütött belém? Mekkora baromságot csináltam!

Persze, Draconak az is eszébe jutott, hogy Hermione mindig is tetszett neki egy kicsit. Azért

is piszkálta folyton. De soha nem vette ezt az érzést komolyan, meghagyta játékos

fantáziálásnak. Hiszen…más volt a származásuk. Egy sárvérű? És ráadásul Potter barátja!

Nevetséges!

*

A következő egy hónapban a két fiatal minden erejével igyekezett kitörölni ezt az emléket a fejéből. Ez többé-kevésbé sikerült is.

Draco –talán, hogy végleg túltehesse magát a hibáján-, sokkal nagyobb lelkesedéssel készült a Pansyval való házasságukra. Rögtön másnap hivatalosan is megkérte a nő kezét, és rábízta az időpont kitűzését is.

Az apja –inkább –utasítására-, mint kérésére-, ezt a beavatása utáni hónapra tervezték. Június elejére. Mivel addig még volt hátra több, mint egy hónap, Draco nem is nyugtalanította magát a teendők miatt.

Dumbledore professzort sem kereste fel többet. Eredetileg azért akart beszélni vele, mert elbizonytalanodott a sötét oldalra való átállást illetően. Most már ezt is sikerült tisztáznia magában- végleg.

De ha így van, akkor mégis miért leszek libabőrös, ha találkozom a Nagyúrral?

- Édesem? –szólongatta Pansy.

- Hüm? –ocsúdott fel a fiatal férfi gondolataiból.

- Szerinted rózsaszín flamingók vagy egyszarvúcsikók legyenek az esküvőnkön?

- Uh, azt hiszem, most járok egyet –csóválta lemondóan a fejét Draco.

Nagyon megkönnyebbült, amikor kilépett a kertbe. Ott –egyelőre- még semmi nem emlékeztette őt a rá váró megpróbáltatásokra. Pansy már az idegeire ment; az is bosszantotta, hogy édesanyja szeme mindig örömkönnybe lábadt, ha ránézett. Az apjáról pedig továbbra is csak a halálfalóvá való beavatása jutott eszébe.

Megkerülte a házat és benézett a hátsó kertbe.

Egy csapat házimanó éppen akkor nyírta le a bokrokat hattyú formájúra, hogy passzoljanak majd az esküvő dekorációjához.

- Felfordul a gyomrom –dünnyögte mogorván a fiú.

*

Nem tudhatta, de ezzel az érzésével sem volt egyedül. Hermione már legalább egy hete nagyon rosszul evett. Szinte azonnal kijött belőle minden, ahogy lenyelte.

Ezért a francia konyhát okolta. A sok csigát és polipot.

Már egy hónapja elküldte Avignonba az iskola –a többi tanulóval együtt-, hogy újabb aurori kiképzésen vegyenek részt.

Ronnal levélben tartották a kapcsolatot. Szerencsére, már jó ideje kibékültek, egyikőjük sem volt haragtartó. Hermione kereste fel a fiút, és bocsánatot kért tőle azért, amiket a fejéhez vágott. Természetesen, ő sem említette azt a…kis félrelépést. A lány utálta még a gondolatát is az egésznek.

- Elég rosszul nézel ki –fogadta Harry, amint meglátta az ebédlőben.

- Kösz szépen.

- Gyere, ülj le ide mellém! -mosolygott a fekete hajú fiú. –Kérsz egy kis croissant?

- Jaj, nem, Harry, semmit! –rázta meg hevesen a fejét Hermione.

- Biztos?

- Igen, ezt most kihagynám.

- Nincs neked hőemelkedésed? –tette rá a kezét a lány homlokára.

- Jól vagyok!

- Hát, nem tudom, Hermione…Ha tényleg csak a francia konyha a hibás, attól még szerintem menj el az itteni ápolónőhöz. Nem árthat.

- Jó, de csak délután! –egyezett bele a nő. –Semmi esetre sem akarok lemaradni a mai álcázástan óráról!

*

Hamarosan elérkezett Draco Malfoy számára az idő, hogy hivatalosan is belépjen Voldemort halálfalói közé. Aggodalma nem volt alaptalan, a Sötét Jegy beleégetése a bőrébe iszonyúan fájdalmas volt. Aztán, mintegy utólagos beavatási szertartásként, a Cruciatus átokkal meg kellett kínoznia egy szerencsétlen mugli férfit.

Draco még órák múltán is remegett az átélt élmények hatására. Ez azonban senkit nem foglalkoztatott. Apja díszes ünnepséget szervezett fia tiszteletére, amire az összes halálfaló hivatalos volt.

Azt sem vették észre a nagy mulatságban, hogy az ünnepelt már vagy’ egy órája eltűnt.

Draco a régi hálószobájában gubbasztott a földön, hátát az ágynak vetve. Szorongatta a még mindig sajgó karját, úgy üldögélt a sötétben. Hallotta, hogy Pansy kiabálva keresi őt, de nem válaszolt neki. 

Hogyan is mondhatná el neki, mit érez? Vajon akad olyan ember ebben a nyomorult házban, aki megérti őt?? Miért érzem magam ilyen egyedül? –egy könnycsepp gördült le a szeméből és folyt végig az arcán.

A férfi gyorsan megtörülte a szemét. Gyenge vagyok. A Malfoyok sohasem sírnak! Össze kell szednem magam! Apám nem ezt várja tőlem.

Felkelt a szőnyegről, kisimította meggyűrődött ruháját és visszatért a vendégek közé.

*

- Hermione, ez csodálatos! –élénkült fel Harry. Már cseppet sem érezte magát álmosnak.

A lány alig egy perce ébresztette fel barátját, mert ő már nem tudott aludni. Most mindketten Harry ágyán ültek és fogták egymás kezét.

- Bár, az igaz, hogy így kimaradsz majd a suliból, de hát, kit érdekel! –mosolygott a fiú.

- Ez olyan furcsa. Mintha nem is velem történne ez az egész–csóválta a fejét Hermione.

- Már alig várom, hogy láthassam Ron elképedt arcát!

Ezekre a szavakra a nő gyomra görcsbe rándult.

- Öhm, Harry? Légy szíves, hagyd, hogy én mondjam el neki, ha akarom! –kérte.

- Hát persze! –bólintott. –De azt ugye tudod, hogy egy idő múlva magától is rá fog jönni?

- Nem biztos –suttogta sápadtan a lány.

- Ezt meg hogy érted?…Azt akarod mondani, hogy nem tartod meg?!

- Nem tudom, Harry…Ezen még gondolkoznom kell…

*

Egy meleg, júniusi napon Draco a családi könyvtárban ücsörgött. A nyitott ablak mellett olvasott. Élvezte, hogy a késő délutáni nap besüt a helyiségbe. Pansy már vagy háromszor szaladt végig vihogva a házon, a díszes esküvői ruhájában.

Draco örült, hogy ez a szoba nincsen felcsicsázva úgy, mint a többi. Csak pár ízléstelen jégszobor emlékeztetett arra, hogy holnap nagy nap lesz.

Váratlanul egy kuvik repült be a kitárt ablakon és egy pergamen-cetlit pottyantott a férfi ölébe. Az meglepődve olvasta el a küldeményt.

              Draco!

              Sürgősen beszélnem kell veled. Légy a Roxmorts-i Három Seprűben naplemente után!

                                                                                     Piton professzor

A fiú agyán átfutott az a gondolat, hogy Piton holnap úgyis itt lesz, miért nem elég akkor beszélniük? De aztán vállat vont, egy rövid üzenetet hagyott az asztalon, hogy „el kellett mennem” és elhoppanált.

Szürkületkor érte el a falu kis fogadóját. Talán valami baj történt… Nem minden aggodalom nélkül lépett be a zajos helyiségbe. Rögtön keresni kezdte tekintetével volt tanárját, de úgy látszott, még nem érkezett meg. A pulthoz lépett, de ekkor észrevette, hogy valaki int neki. Hermione volt az.

Draco megilletődötten lépett a lány asztalához.

- Öö, szervusz –köszönt.

- Nem ülsz le? –kérdezte a lány nagyon csendesen.

- Rendben Granger, de csak addig maradhatok, amíg nem jön meg Piton professzor –szólt a fiú és még egyszer körbejáratta tekintetét a fogadóban.

- Nem fog jönni.

- Hogyan? –ocsúdott fel Draco és végre helyet foglalt. Most, hogy közelebbről látta a nő arcát, az kimondottan sápadt volt, korábbi piros ajkai is seszínűek voltak.

- Én küldtem neked az üzenetet.

- De hát, mégis minek?…És miért nem a saját nevedben írtál? –értetlenkedett.

- Mert talán akkor el sem jöttél volna…- Draco furcsállta, hogy a lány még egyszer sem nézett a szemébe.

A társalgást Madam Rosmerta zavarta meg.

-  Szervusztok kedveskéim! Innátok egy kis forralt mézbort?

A férfi bólintott.

- Egészségetekre! -A nő mindkettőjüknek öntött egy pohárkával, majd eltipegett.

A fiatalember rögtön belekortyolt az italba, Hermione azonban jelentőségteljesen eltolta magától poharát.

– Mondanom kell neked valamit.

Hosszú csönd.

- Mit? –kérdezte végül Draco, némi ingerültséggel a hangjában.

- Terhes vagyok –motyogta a lány a mézbornak.

Draco pislogott párat, majd megköszörülte a torkát.

- Csodás. Mondd meg Weasleynek vagy Potternek, hogy gratulálok!

- Ó, te idióta! –fakadt ki a nő és beletemette arcát a tenyerébe.

Beletelt néhány másodpercbe, mire az ifjabbik Malfoy felfogta Hermione reakcióját.

- Mi a fenéről beszélsz?? – rázta meg cseppet sem gyengéden a lány vállát. Végre elérte, hogy ránézzen. Az ugyanolyan kétségbeesetten tekintett a férfira, mint ő rá.

- Ez képtelenség! –Draco hátradőlt a székén és hevesen rázni kezdte a fejét. –Ilyen nincs… Ne szórakozz velem, Granger!

A lány elkeseredetten felpattant az asztaltól, kiöntve mindkettőjük italát a terítőre és elviharzott.

Draco erős kísértést érzett, hogy utánamenjen, de aztán mégis a fenekén maradt.

Rákönyökölt az asztalra és behunyta a szemét.

*

Már csillagos volt az ég, mire kilépett a fogadóból. Mélyet lélegzett a friss levegőből, de még mindig émelygett. És nem csak attól a pár kupa mézbortól, amit megivott.

Most merre menjek? –torpant meg a főutca kellős közepén. -Haza? Isten ments!

Nem, ez így nincsen jól. Látnom kell Grangert! –határozott magában.

Amilyen gyorsan csak tudott, elért a Foltozott Üstbe. Onnan kirontott a mugli utcára és futni kezdett. Néhány saroknál megállt, hogy levegőt vegyen és eszébe jusson, merre is kell mennie.

Felszaladt a lépcsőházban a második emeletre. Vajon itt van-e egyáltalán? Elérte a lakás ajtaját, vett egy mély levegőt és bekopogott. Semmi válasz. Újra kopogott, ezúttal jóval erősebben. Megint semmi.

Draco alapjában véve sem volt valami türelmes ember, de most végképp kifogyott a béketűrésből. Lázasan kutatni kezdett a zsebeiben a varázspálcája után. Ha kell, hát szétrobbantja az ajtót, de ő most be fog ide menni!

- A pokolba! –kiáltott fel. Nem volt nála a pálcája. –Hát ez nem igaz!

Tehetetlen dühében bal öklével beleboxolt a falba, de csak annyit ért el vele, hogy újra belenyilalt a fájdalom a karjába.

Háttal a falnak dőlve lecsúszott a földre, az ajtó előtti szőnyegre és bámulni kezdte a sötét lépcsőházat.

Minden neszre felkapta a fejét, hátha Hermione jön haza.

Nagyjából fél óra múlva botorkáló lépések zaja és kulcscsörgés hallatszott. 

- Malfoy? –szólt Hermione bágyadtan.

A fiú idegesen felállt és utat engedett neki. Egy örökkévalóságnak érezte, mire a nő feloldotta az összes védővarázslatot és beengedte őt a lakásba. Mindketten leültek a hálószoba két legtávolabbi pontjára és néma csendben meredtek maguk elé.

- Öhm, kérsz valami inni? –kérdezte halkan a lány, kezét tördelve. Ez volt az egyetlen épkézláb ötlete.

- Kösz, nem.

Csámpás egy idő után előbukkant az ajtóban, és nyávogva üdvözölte Hermionét. Aztán nekiesett egy szoba sarkában lévő pamutgombolyagnak és játékosan pofozgatni kezdte. A két fiatal elmélázva figyelte a cicát.

Draconak eddig roppantul sürgős volt beszélnie a lánnyal, de most mégsem fűlött hozzá a foga.

De mégsem üldögélhetnek itt reggelig! Vett egy mély lélegzetet és felállt. Odalépett a nőhöz, aki a fotelben ült és leguggolt elé.

- Mióta tudod? –kérdezte, megtörve a csendet.

- Hát…már egy ideje…Úgy két hete.

- Aha. És…biztos vagy benne, hogy…tőlem van? –Draco végre kimondta azt a kérdést, ami a leginkább nyomta a szívét.

- Igen. – Puff. Ha a férfi egy kicsit megkönnyebbült volna az előbb, most újra összeszorult a torka.

- Miből tudod ilyen biztosan?

A lány egy kis nevetésfélét hallatott. – Hidd el, tudom.

- De hát…-próbálkozott Draco- lehet, szóval hogy Weasley…

- De nem ő az! –emelte fel a fejét. –Mit gondolsz, szerinted én nem annak örülnék, ha az övé lenne?!

Hidd el, én is! –gondolta a fiú, de nem akarta hangosan is kimondani.

- És honnan…?

- Hogy honnan vagyok ebben ennyire biztos? Jaj, Malfoy, muszáj ezt? – feszengett a nő. –Nos, Ronnal úgymond…nem voltunk valami jó passzban két hónapja. És rögtön azután, hogy te meg én…szóval már másnap este indult is az osztály Franciaországba.

- Akkor, eddig külföldön voltál?

- …igen.

- Hol?

- Miért akarod tudni?

A férfi vállat vont.

- Akkor…ez teljesen biztos –állapította meg magának komolyan.

A lány lemondóan sóhajtott.

- Ne haragudj –bukott ki Dracoból a bocsánatkérés.

Hermione úgy nézett rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen. Végülis az utóbbit választotta.

- Kösz szépen, így mindjárt jobban érzem magam! –azzal felállt a fotelból és magára hagyta Dracot a szobában.

A fiú néhány másodperc után követte. Még egy fontos kérdése lett volna, de nem tudta, hogyan kezdje el. Így hát csak állt a konyhaajtóban, hátát az ajtókeretnek vetve és figyelte a lányt. Hermione már a második nagy pohár almalevet itta.

- Mit akarsz most csinálni? –szólt a fiú egy kissé remegő hangon.

A lány leengedte a poharat a szájától és elgondolkozva mustrálta a férfi arcát.

- Majd eldöntöm.

- Hé! Ebbe nekem is van beleszólásom! –húzta ki magát Draco.

- Ugyan, miért lenne? Nem kell nekem semmi tőled! –azzal nagy lendülettel bevágta a gyümölcsleves üveget a hűtőbe. -Már azt sem tudom, miért mondtam meg neked!

- Granger! –emelte fel a hangját a férfi. –Jogom volt megtudni!

Hermione elpirult és felemelt kézzel elindult Draco felé. Teljes erejéből pofon csapta. Aztán még egyszer. Draco pedig semmit sem tett, hogy leállítsa. Tudta jól, hogy ezt megérdemelte.

A nő harmadszorra is felemelte a kezét, de aztán leroskadt a padlóra.

Némán sírni kezdett, csak a vállai rázkódtak.

- Menj el! –nyöszörögte. –Kérlek szépen, menj el!

A fiú megkövülten állt ott, ha akart volna, sem tudott volna megmozdulni. Az, hogy talán gyereke lesz a leghihetetlenebb és legrémisztőbb dolog volt, amit el bírt képzelni. És biztosan érezte, hogy még nincs erre felkészülve. Nem, semmi esetre sem.

De most, hogy felvetődött, hogy talán elveszítheti, egy csapásra megváltozott a hozzáállása. Persze, nem tudatosan gondolta ezt végig magában, csak érezte, hogyha most kisétál innen, soha többé nem látja a lányt.

- Kérlek! –sírt Hermione. –Szeretnék egyedül maradni!

Draco megrázta a fejét.

- Kérlek! Kérlek!

A férfi válasz helyett letérdelt a nő mellé és bizonytalanul átölelte. Furcsa érzés volt, idegen és mégis valahogy ismerős. De mindenképpen kellemes érzés.

*