Változnak az idők

I.

     A nap már régen lebukott a nyugati horizont mögé, késő este volt. Hűvös, április esti szél fújt London utcáin. A lámpák pislákoló fénye halványan megvilágította a járdát és a régi házfalakat.  

Az éjjeli utca csendjébe nyugodt léptek zaja vegyült. Egy fiatalember alakja bontakozott ki a szürkületben. Talpig feketében volt és valamilyen hosszú köpenyt viselt magán. A járókelőknek egy kicsit szokatlan látványt nyújtott. A férfi keze zsebre volt dugva, mintha szorongatna benne valamit.

Befordult a sarkon és elért egy kivilágított mellékutcát. Mikor elhaladt az egyik lámpa alatt, ki lehetett venni unottan szemlélődő arcát. Az arcot, amely most megvető fintorba torzult.

- Muglik- morogta, miután egy mosolygós idős pár elhaladt mellette.

Kiért a főutcára és megszaporázta lépteit. Két, díszesen kivilágított üzlet mellett egy kis kopott kocsma állt. A legtöbb ember egy pillantásra sem méltatta. A férfi viszont pontosan ide igyekezett. 

Hangosan megnyikordult a Foltozott Üst ajtaja, amikor belépett a füstös helyiségbe. Nem kellett sokáig nézelődnie, az egyik félreeső asztaltól már intettek is neki. A fiatal férfi arcán halvány, futó mosoly suhant át, majd magabiztosan az asztalhoz ment.

- Elkéstél, Draco! –szólt egy kis szemrehányással a hangjában a másik férfi.

- Tudom, tudom. Ne haragudjon! –ült le a fiatalember egy üres székre.

Tom, a kocsmáros rögtön odalépett hozzájuk és felvette a rendelést. Amíg a két kupa forralt mézbort ki nem hozták nekik, a két férfi nem szólt egymáshoz.

- Nos? –Draco leengedte poharát és fürkészni kezdte hajdani bájitaltan-tanára arcát. –Miért kérte tőlem, hogy itt találkozzunk?

Piton még mindig nem nézett a fiúra.

- Beszélnünk kell –mondta rekedten.

- Jó, de miről?

- Draco! –a fekete hajú férfi áthajolt az asztal felett és suttogóra fogta a hangját. –Hallottam valami nagyon komoly dolgot felőled. Úgy döntöttem, nem bízom a híresztelésekben, magam beszélek veled. Szeretném, ha megcáfolnád, vagy megerősítenéd a hírt.

A fiatalember bólintott, jelezve, hogy figyel.

- Pár napja hallottam megbízható forrásból, hogy a Nagyúr újabb beavatási szertartást tűzött ki. –Piton még halkabbra vette a hangját. -És az a hír járja, hogy te is rajta vagy a listán.

Draco pár pillanatig még hallgatott, majd bólintott.

- Jól tudja.

Piton egy kicsit erősebben rakta le a kupáját az asztalra, mint kellett volna, így az ital egy része kifröccsent.

- És ezt te csak ilyen nyugodt hangon jelented ki?

A fiú vállat vont.

- Ez az ügy már le van zárva, tanár úr. Már belenyugodtam.

- Mégis, hogy mondhatsz ilyet, fiam? Ez a legszörnyűbb dolog, hogy valakit akarata ellenére…

- Nem kényszerítettek! –csattant fel a fiatal férfi.

A professzor meghökkenten dőlt hátra a székében. Elkerekedett szemekkel bámult a szőke fiúra.

- Mi az, most meglepődött? –vigyorgott gonoszan Draco.

- Ezt nem hiszem el…-rázta a fejét Piton. –Draco! Azt hittem, ennél azért okosabb vagy! Nem voltál soha híres az ostoba döntéseidről!

- Nem akarom folytatni ezt a beszélgetést –állt fel hevesen a fiatalabbik férfi. Piton is felpattant és elkapta az indulni készülő Draco karját.

- Fiam! Legalább gondold még egyszer végig, hogy mit teszel! Innen nincs visszaút! Ez a döntés megváltoztatja az egész életedet!

- Köszönöm, de azt hiszem, már döntöttem. –nézett a fiú Piton szemébe. – Igazán sokra tartom az aggodalmát, de nem tud meggyőzni!

A fekete hajú férfi lemondóan elengedte Draco karját.

- Találkozunk a beavatásomon! –köszönt el kajánul a fiú. Kilépett a fogadó ajtaján és tovább sétált az utcán. Nem láthatta, hogy Perselus Piton még sokáig ült ott a helyén, gondolataiba mélyedve.

*

Draco kissé feldúlt állapotban hagyta el a fogadót. Hogy juthatott Pitonnak eszébe ilyesmi? Hiszen ő is halálfaló! Akkor meg miért akarta volna lebeszélni őt erről? 

Az én döntésem, egyedül az enyém! –bosszankodott. Magában persze tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Valójában ez az apja elvárása volt. És neki mindenképpen meg akart felelni.

Ránézett a karórájára. Még korán volt, semmi kedve nem volt hazamenni. Inkább betért az egyik mugli bárba.

A pultnál két kortyra megitta az italát, majd az üres pohárra meredt.

A nagyúr erősebb, mint valaha –győzködte tovább magát-, nála biztonságban leszek. Ha összefogunk, végre átvehetik a tiszta vérű varázslók az uralmat. Nem lesznek többé muglik és sárvérűek. Sárvérűek, mint az a…Granger? –Draco arcán átfutott a gyors felismerés, majd elvigyorodott.

Nem, azt hiszem keresve se találnék Londonban még egy ilyen bozontos, göndör hajat! –élénkült fel. Leszállt a bárszékről és egyenesen a nőhöz indult.

- Lám csak, lám csak! Granger! –szólt gúnyosan, mikor Hermione asztalához lépett. A lány meglepetten felkapta a fejét, majd miután megismerte a fiatalembert, megvetően ciccegett.

- Malfoy, már csak te hiányoztál, hogy tökéletes legyen a napom!

Draco figyelmét nem kerülte el, hogy a lány szeme könnyes, bármennyire is próbálta az palástolni. Nem egyedül ülhetett itt, hiszen az asztalon egymással szemben két, félig teli  kávéscsésze volt.

- Öhm, visszajön még az illető? –mutatott a fiatal férfi az üres székre.

- Nem –dünnyögte a lány. –Te meg mit képzelsz??

Draco ugyanis fogta magát és leült a megüresedett helyre.

- Nyugalom, Granger! Hát így kell üdvözölnöd a régi iskolatársadat? –vigyorgott. A lány bosszúsan kutatni kezdett a táskájában.

- Na, mondd el, mi bántja a kis szívedet! Hidd el, megkönnyebbülsz majd –folytatta a fiú.

- Hagyj engem békén! –Hermione felpattant, lecsapta az időközben megtalált bankjegyet az asztalra és kisietett a bárból. Draco megvetően meredt utána.

Már éjfél is elmúlt, mire végre hazaért a Malfoy kúriára. Alig tett egy pár lépést a bejárati hallban, máris egy panaszos női hang ütötte meg a fülét:

- Draco! Az ég szerelmére, hol voltál ilyen sokáig? –nyafogta, miközben lesietett a lépcsőn.

- Mit érdekel? –vetette oda a fiú.

- Hát már hogyne érdekelne! –csattant fel Pansy. -Aggódtam miattad!

- Jó, ne haragudj! Nem úgy gondoltam. –enyhült meg Draco, és egy puszit nyomott a lány arcára. Az fülig pirult és belekarolt a férfiba.

- Gyere, menjünk aludni!

A férfi szemére azonban még sokáig nem jött álom. Csak hallgatta az oldalán fekvő lány egyenletes szuszogását. Először a Piton professzorral való beszélgetésen morfondírozott, majd hirtelen felrémlett előtte Hermione könnyes arca. Vajon mi baja volt?

*

Ezen az éjszakán nem csak Draco hánykódott álmatlanul.

Hermione Granger még csak kísérletet sem tett rá, hogy elaludjon. Égő lámpánál, ruhástul feküdt az ágyában. Csámpás, a macskája összegömbölyödve szunyókált a lábánál.  

A lány megtörülte a szemét és kiment a fürdőszobába. Hideg vízzel megmosta az arcát, majd a tükörképére meredt. Egy kócos, piros szemű, huszonkét éves nő nézett vissza rá.

Hermione visszahúzta az ujjára az ezüst gyűrűt, amit a mosakodás miatt vett le. Elmélázva nézegette az apró ékszert.

Ó, Ron! –a lánynak újra kicsordultak a könnyei. Akkor kapta tőle ezt a gyűrűt, miután végeztek a Roxfortban. A fiú ezzel vallotta be neki az érzelmeit. Azóta már eltelt öt év és ők még mindig együtt vannak. A fiú a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik édesapjával. Ő és Harry pedig az Aurorképzőbe mentek tanulni.

Ron azonban sokszor kifogásolta Hermione döntését. Szerinte ez a munka roppant veszélyes és nem nőnek való. 

Ma este is emiatt vesztek össze, Ron túlságosan féltette a lányt, nem akarta, hogy nyíltan harcolnia kelljen Tudodki híveivel. Hermione hiába győzködte kedvesét, hogy már elég szakképzett, az érvelés süket fülekre talált. Végül is a fiú bedühödött és faképnél hagyta a lányt.

Hermione levette tekintetét a tükörről és bement a hálószobájába. Ha már úgysem tudok aludni, legalább megírok egy esszét, azzal is előrébb leszek –gondolta. Felkuporodott az ágyra, elővett egy könyvet és maga elé készített egy pergamenlapot. Néhány perc néma böngészés után megmártotta a tollát és írni kezdett.

*

Másnap Draco fáradtan ébredt. Csak hajnal felé tudott elaludni, reggel mégis nagyon korán felébredt. Megitta a kávéját, lezuhanyozott és már el is hoppanált.

Egész délelőtt sétált, ki akarta szellőztetni a fejét estére. Aztán, akármennyire is nem vágyott rá, indulnia kellett.

Egy távoli, ódon kastélyhoz rendelte az édesapja. Mikor Draco megérkezett, Lucius már a kapu előtt várt rá.

- Késtél, fiam! –fogadta némi szemrehányással a hangjában.

- A fő, hogy itt vagyok, nem?

- Na, gyerünk! –nyomta le a nagyszárnyú kapu kilincsét. - Szedd egy kicsit rendbe magad, mielőtt bemegyünk… És Draco!

- Tessék, apa.

- Ne hozz rám szégyent!

A fiatal férfi sápadtan bólintott.

Fél óra múlva az ifjabbik Malfoy már a saját kúriájának kertjében járkált. Még mindig remegett egy kicsit a megpróbáltatásoktól. Most mutatták be hivatalosan is a Nagyúrnak, mint Lucius Malfoy fia. Draco személyesen még sohasem találkozott Voldemorttal, és ez a mostani találkozás megrémítette. Pedig még beszélnie sem kellett, az apja intézett mindent.

De az egész légkör olyan…félelmetes. Másra számított. Megrázta a fejét.

De ugyan mire számítottál? –szólalt meg egy hang a fejében. –Hogy a Nagyúr kedvesen elcseveg majd veled, mint egy nagybácsi? Hogy majd mosolyogva közli, mennyire örül, hogy te is csatlakozol majd?

Hát, ha erre számított, nagyon tévedett. Voldemort egyik embere a bemutatkozó kellős közepén rontott be, és valami rossz hírt közölhetett a Nagyúrnak, mert az kimondta rá a Cruciatus átkot.

Draco leült egy padra és a tenyerébe temette az arcát.

És senkinek nem jutott eszébe, hogy ez azért túlzás? Senki nem próbálta erről meggyőzni a Nagyurat? …Vagy nem akarták, vagy nem merték.

Mindenesetre, ez a bizarr élmény egy kicsit eltántorította tervétől a fiatalembert.

Lucius pedig csak annyi kommentárt fűzött utólag a dologhoz, amikor a fia kérdőre vonta, hogy „majd megszokod.”

- Szép kilátások! –mondta félhangosan és elindult a házba.

Vacsora után felment a hálószobájába. Lefeküdt az ágyra és pihenni próbált. De nem sokáig lehetett egyedül gondolataival, Pansy alig egy perc múlva benyitott.

- Nagyon hallgatag voltál ma este –kezdte, miután odalépett a szekrényhez, hogy kivegyen egy hálóinget.

- Igazán megszokhattad volna már –dünnyögött.

- Mit mondtál, drágám? –nézett ki Pansy a fürdőszobaajtóból.

- Semmit.

- Kezdem elhanyagolva érezni magam –folytatta a nő-, ha már most sem vagy figyelmes velem, milyen leszel majd az esküvőnk után!

- Mi után? – ült fel Draco a franciaágyon.

- Hahh, baj van a hallásoddal? 

- Ne csináld már! Ezt már ezerszer megbeszéltük!

- Draco! Nem hiszem el, hogy ezt mondod! Bár, anyád szerint csak kéreted magad…

- Mi?? –a férfi sietősen felkelt és ő is belépett a fürdőszobába.

- …de nem kell aggódnod semmi miatt, édesem. Narcisszával majd megszervezünk mindent. Ma már voltunk is pár helyen nézelődni. 

- Hát ez óriási! – tárta szét a karját a fiú. –És lehetne talán nekem is némi beleszólásom az életembe??

- Csillapodj, Draco! –lépett közelebb hozzá engesztelően Pansy. –Rendben van, majd te választhatod ki, hová menjünk nászútra. Jó lesz? –duruzsolta.

A fiú megrázta a fejét.

- Akkor mit szeretnél? –simította meg az arcát. Draco a mozdulat közepén megragadta a lány kezét, és finoman eltolta magától.

- Ne beszéljünk erről!

- De hát Draco –erősködött a nő tovább-, ezt minél előbb meg kell szerveznünk! Meghívni azt a nagyon sok vendéget. Gondolom, addigra már be leszel avatva, szóval akkor a halálfaló kollégáidnak is kell küldeni meghívót…

- Pansy, hagyd abba! –kiáltott rá hirtelen a férfi. A lány összerezzent. –Ha…ha jól emlékszem, még sohasem kértem meg a kezed hivatalosan! Ti meg már anyámmal itt tervezgettek!

- Én vagyok a tökéletes feleség számodra! –találta meg a hangját a nő. –Jó a családi hátterem, a származásom és…és szeretlek téged!

Draco idegesen a hajába túrt.

- Te nem így érzel irántam? –faggatta Pansy.

- De! –nyugtatta meg a fiú.

- Akkor meg mi a baj?

- Mennem kell –mormolta, és a következő percben elhoppanált.

*

Beszélnem kell Dumbledore-ral. Talán még fogad ilyen későn -gondolta.

A Roxfortba azonban nem lehetett hoppanálni, így Draconak további húsz percébe telt, mire a közeli Roxmorts faluból átkocsikázott a kastélyba. Nosztalgikus mosollyal nézte az iskola magas tornyait, és a tavat, melynek felszínén megcsillantak a lemenő nap sugarai.

Belépett a Tölgyfaajtón és megtorpant. Először inkább Piton professzort keresem meg -döntött. A pincehelyiség felé vette az irányt.

Nem kellett sokáig kopogtatnia a bájitaltanár ajtaján, az szinte rögtön kitárult.

- Draco! Mit keresel te itt? –kérdezte a férfi gondterhelt arccal. -Valami baj van?

- Nem, semmi baj, tanár úr! Csak beszélni szeretnék Dumbledore professzorral.

- Rendben, gyere, elkísérlek! –bólintott Piton.

- Biztos, hogy minden rendben van? –faggatta a professzor, amikor már felfelé tartottak a márványlépcsőn.

- Igen.

- Ha jól sejtem, nem szeretnéd, ha újra felhoznám a tegnapi dolgot. De tudd, hogy mi mindig itt leszünk az igazgató úrral, ha meggondolnád magad.

- Úgy érti? –torpant meg Draco. –Maga…

- Nem, én továbbra is az igazgató úrhoz vagyok hűséges –nézett Piton a fiú döbbent arcába. –Azért mondom el ezt neked, hogy bízz bennem. Hidd el, nem kell olyasmit tenned, amit nem akarsz!

 -  Értem. De ne haragudjon, én erre még nem vagyok kész. Nem merek nyíltan az apám ellen fordulni. –Mégha már gondoltam is erre- tette hozzá magában.

Piton bólintott, majd a fiatalember hátára tette a kezét.

- Menjünk!

Néhány lépcsősor és folyosó után megérkeztek egy kőszörny-szoborhoz.

- Itt várj! –utasította a professzor, majd a jelszó kimondása után rálépett a forgó lépcsősor alsó fokára és hamarosan eltűnt a fiú szeme elől.

Draco rátámaszkodott az ablakkeretre és lenézett  az udvarra.

Nem változott semmi a jó öreg alma máterben- önkéntelenül is elmosolyodott.

Egyszerre sietős léptekre lett figyelmes. A cipőkopogás erősödött, az alak erre tartott. Mikor befordult a sarkon, Draconak elkerekedett a szeme. Mit keres itt ilyenkor Granger??

Hermione egy vaskos könyvet szorongatott a kezében. Megtorpant, amikor meglátta a férfit, majd mormolt valamit, ami akár köszönés is lehetett, és tovább indult a kőszörny irányába. Mielőtt azonban beléphetett volna az irodába, a szobor ismét megmozdult és a következő pillanatban kilépett a folyosóra Piton professzor.

- Professzor úr! –kezdte Hermione. –Sürgősen beszélnem kell az igazgató úrral a…-itt futólag Dracóra pillantott,- …a tudja mivel kapcsolatban.

- Bármi is lenne az, Miss Granger, várhat! –szerelte le a professzor. –Draco! Az igazgatónak sajnos el kellett mennie az előbb a Gringottsba…

- Úgy érti, nincs itt? –kérdezte a lány.

- Igen, kisasszony.

- De… át kell valamit adnom neki a Rendtől. –Ezt a szót csak tátogta, így Draco nem érthette meg, miről beszél.

-Hmm. – Piton összeráncolta a szemöldökét. - Nos, ha mindenképpen beszélni akar az igazgató úrral, akkor önnek is azt javaslom, amit Draconak. Menjenek a Foltozott Üstbe, és ott várják meg, amíg megérkezik.

- Rendben –szólt a lány.

- Draco! –fordult Piton a férfihez-, Használjátok az igazgató úr kandallóját, az gyorsabb.

- Értem, köszönöm –bólintott az ifjabbik Malfoy.

A bájitaltan tanár beengedte őket az irodába, majd megvárta, amíg mindketten eltűntek a zöld lángok között.

*

Draco érkezett meg elsőként a fogadóba. Nem várta meg a lányt, rögtön a pulthoz lépett és rendelt valamit inni. Majd fogta az italát és leült az egyik asztalhoz. Ha jól látta, a kocsma szinte teljesen teli volt, alig akadt szabad hely. Sokan vidékről most intézték a nagy bevásárlást.

Kisvártatva Hermione is megérkezett. Kért egy teát, majd azzal és a könyvvel egyensúlyozva elindult helyet keresni. Draco a szeme sarkából figyelte, somolyogva. A nő bizonytalanul körbefordult, de nem sok bizalomgerjesztő alakot látott. Végül sóhajtott és elindult a fiú irányába.

- Khm, leülhetek?

- Le –felelte kurtán Draco, majd beletemetkezett a Reggeli Próféta egyik számába.

Majd’ egy órát üldögéltek némán az asztalnál, ki-ki a saját könyvét, újságját olvasva.

- Mit gondolsz, mikor jön Dumbledore? –kérdezte hirtelen Hermione.

- Fogalmam sincs –felelte a fiú fel sem nézve olvasmányából.

A lány sóhajtott, majd gondterhelten csóválni kezdte a fejét.

- Nem jó ez a tea! –csattant fel hirtelen. –Olyanra vágyom, ami inkább fejbevág!

Draco érdeklődve felpillantott az újságból.

- Ejnye Granger, ilyet még nem is hallottam a szádból! –szólt vigyorogva.

- Meg még jó sok mindent nem! Nem hiszem, hogy valaha is beszélgettünk volna. Bár, erre soha nem is vágytam…

- A prefektus Granger, amint alkoholt iszik! Ezt meg kell néznem! Maradj itt! -azzal felpattant az asztaltól. Kisvártatva két kupával tért vissza. Vigyorogva a lány elé tolta az egyiket és várakozóan ránézett.

- Olyan gyerekes vagy! –csóválta a fejét Hermione, majd belekortyolt az italba. –Uh! -fintorodott el. –Mi ez?

- Lángnyelv whisky –közölte csevegő hangon a szőke fiú. –De mondd, biztos, hogy meg akarod inni? Hm? Talán problémáid vannak?

- Semmi közöd hozzá, Malfoy!

Alig telt el tíz perc, Hermione levetkőzte a fiúval szembeni tartózkodó modorát és mosolyogva elkérte Draco újságjának felét.

Aztán hirtelen kuncogni kezdett.

- Szerintem Dumbledore jól átvert minket!

- Miért tett volna ilyet? –kérdezte a férfi.

- Most nézd meg! Itt kell veled ücsörögnöm már vagy’ két órája. Az igazgató úrnak pedig esze ágában sincs eljönni!

Draco megvonta a vállát.

- Úgy látom, nem vagy hozzászokva az erős italokhoz –állapította meg, mintegy témaválásként.

- Nincs semmi bajom! –tiltakozott. –Csak egy kicsit melegem van.

Azzal kigombolta a talárját és a szék karfájára tette. A köpeny alatt csak egy vékony, nyári blúzt viselt. Draco valamiért azon kapta magát, hogy egy kicsit zavarban van. Ugyan már! –dorgálta magát –hisz ő Granger!

- Na és, ha már így ráérünk, igazán elmondhatnád, mihez kezdtél az iskola után! –kérdezte a nő.

- Hát…

- Feleségül vettél valakit? –tudakolta lényegretörően.

- Ó, nem, nem! –a fiú maga is meglepődött, hogy milyen hevesen tiltakozik.

- Ühüm. –Hermione kihörpintette az utolsó kortyot a második pohár whiskyből is és a fiúra meredt. –És nem is jársz senkivel?

- Pansy –Draco egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy miért ilyen kínos ezt neki kimondani. Soha, senki előtt nem jött zavarba, ha olyan kényes kérdésekről faggatták, mint a munka vagy a magánélet. Valószínűleg, Granger sem kérdezgetné ilyenekről, ha…nos, ha nem szállt volna kicsit a fejébe az ital.

- Mindjárt gondoltam –nevetgélt.

- Na és te, Granger? –kérdezte Draco.

A lány egy kicsit elkomorult. Elkezdett az ujján lévő gyűrűvel játszani. –Ron –bökte ki végül.

- Mindjárt gondoltam –vigyorgott a fiú.

- Na, nem hiszem, hogy ma már megjön a kedves igazgató úr. Én most megyek! –jelentette ki a lány újabb hosszú csend után. –Élmény volt veled beszélgetni, Malfoy!

Hermione felállt az asztaltól, de rögtön meg is tántorodott. Összeszedte a holmiját, majd a kijárat felé indult. Útközben azonban megszédülhetett, mert nekitámaszkodott a falnak és egy darabig nem mozdult.

Draco megpróbált nem odafigyelni a távozó lányra, kevés sikerrel. Aztán, amikor két gyanús külsejű varázsló közelített a nőhöz, a fiú felpattant és Hermione után sietett.

- A hölgy velem van –közölte a két fickónak és nyomatékul átfogta a derekát. A két férfi savanyú képpel elvonult.

- Kösz –motyogta a lány.

- Aha, semmi gond –felelte Draco és gyorsan elengedte a csípőjét. Hermione kilépett az ekkor már hűvös utcára. Draco követte.

- Mit akarsz még? –fordult vissza.

- Figyelj! –kezdte a fiú. -Nekem is lenne jobb dolgom, de akkor sem hagyhatom, hogy egyedül menj haza… ilyen állapotban.

- Ó, Draco Malfoy mióta lett a mugli nők és a nem tiszta vérű boszorkák védőszentje? –csipkelődött. –Nagyon köszönöm, de megkönnyítem a dolgodat: egyedül is hazatalálok!

- Nem vitatkozom. –mérgelődött. -Csak mutasd az utat, Granger! Nem érek rá egész nap.

- Hát, ahogy gondolod –vont vállat a nő. Azzal elindultak az utcán.

*