Véletlen

   BUMM!

A hatodéves fiúk hálókörletének ajtaja nagy robajjal bevágódott.

- Holdsáp! Megvesztél? –hallatszott a méltatlankodás a legszélső, még elhúzott függönyű baldachinos ágy irányából.

Tompa puffanások és visszafojtott nyögések jelezték az illető útját az ajtótól az ágyáig.  Amikor a rugók keserves nyikorgása is elhalt, Sirius elhúzta a piros-sárga csíkos függönyét és kócosan, de annál mérgesebben meredt a kora reggeli zajongóra.

- Mi a fenének kellett hajnalok hajnalán felverned, ha? Hiszem szombat van! –méltatlankodott.

Remus csak egy mordulással válaszolt.

 A fekete hajú fiú még mindig a szemét dörzsölgetve körülnézett a szobában, majd felmérve a helyzetet –a másik két üres, beágyazatlan ágyat és a nap igencsak magas elhelyezkedését az égen-, újra barátja felé fordult.

- Jamesék hol vannak? –tudakolta hatalmasat ásítva.

- Kit érdekel! –hangzott a szőkésbarna hajú fiú barátságtalan válasza.

Tapmancs szeméből tüstént kiröppent az álom, és csodálkozva rámeredt griffendéles társára. Nagyon szokatlanul viselkedik…

- Holdsáp? –szólongatta bizonytalanul. Semmi reakció. –Remus?

Egyre biztosabb volt benne, hogy a fiúval történt valami.

- Baj van? Bántott valaki?

Remus összeráncolta a szemöldökét és lehunyta a szemét.

- Piton mondott valamit? –puhatolózott tovább Sirius. Felpattant a helyéről és aggódva barátjához lépett.

- Semmi közöd hozzá –sziszegte Lupin még mindig zárt szemmel.

- Remus!

Az illető nem felelt, ellenben még szorosabban markolta jobb kezében a pecsétes levelet. Egy fekete szalagos, pecsétes levelet.

Sirius megdermedt, amikor ezt észrevette. Résnyire nyitotta a száját, de csak a harmadik próbálkozásra sikerült érthető szavakat formálnia.

- Mi történt? –kérdezte tőle csendesen. Lassan leült a sápadt fiú mellé és várakozóan ránézett.

Az továbbra is hallgatásba burkolózott, de azért átnyújtotta neki a már erősen meggyűrődött papírlapot. Aztán leszegte a fejét és a szőnyeg rojtjait kezdte mustrálni.

 Sirius óvatosan kisimította a hivatalosnak tűnő iratot és gyorsan átfutotta.

Tisztelt Remus John Lupin!

Mélységes sajnálattal értesítem önt, hogy édesanyja ma éjfélkor a Szent Mungo Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotályban belehalt sérüléseibe.

A gyógyítók már nem tehettek érte semmit, a varázs okozta átokhegek még a legkorszerűbb bájitalok alkalmazása mellett is kiújultak.

Fogadja őszinte részvétem!

Édesanyja holmiját ás a végrendelkezését haladéktalanul eljuttatom önhöz a mai nap folyamán!

Mire Tapmancs eljutott a gyógyító aláírásához, már érezte, hogy izzad a tenyere. Kiszáradt torokkal nyelt egyet és barátjára nézett.

- Sajnálom –mondta őszintén.

Remus, aki eddig görcsösen, egy pontra függesztette pillantását, megkésve bólintott, majd újra lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva eltorzultak a vonásai és halkan könnyezni kezdett. Nem bírta tovább.

A fekete hajú fiú ökölbe szorult kézzel, tehetetlenül nézte barátja kínlódását. Felemelte a kezét, de még mielőtt megérinthette volna Remus vállát, az felpattant, kikapta kezéből a levelet és keserűségében millió apró darabra szaggatta.

- Miért!?

Aztán összeszorított fogakkal, zihálva szétnézett a szobában, majd felkapott egy üres vázát az asztalról és teljes erejéből a falnak csapta.

- Megfizetnek! –kiáltotta és ideges mozdulattal megtörülte a szemét. –Megfizet Voldemort ezért!

Fél válláról lecsúszott talárja után kapott, de olyan nagy hévvel rántotta vissza, hogy a varrás mentén egy halk reccsenéssel elszakadt. Idegesen felnevetett, majd homlokát tenyerébe temetve a padlóra roskadt.

Sirius ijedtséggel vegyes meglepettséggel figyelte az eseményeket. Meg tudta érteni a kiakadását, de… még soha nem látta őt ilyennek…

Az édesanyját egy hónapja szállították be az Ispotályba. A Sötét Nagyúr híveivel elkezdte a muglik írtását, és mivel Remus anyja nem volt boszorkány, de a varázsvilágban élt, nagyobb volt az esély rá, hogy baja eshet. Eddig bíztatóan javult az állapota, de úgy látszik, mégsem tudták teljesen meggyógyítani…

Sirius jól emlékezett rá, amikor közel egy éve az apját vesztette el. Ugyanilyen zavart volt és megkeseredett. De akkor mégsem látta őt sírni…

A magas fiú felállt és tétován Remus mellé lépett. Olyan szánalmasan festett így. Olyan egyedül volt… Szívbemarkoló látványt nyújtott.

 Ó, Remus! Hát nem szenvedtél már így is eleget az életben?

Lassan letérdelt mellé, bátortalan mozdulattal átölelte a vállát és közelebb húzta magához.

- Ssss! –suttogta vigasztalásképpen.

- Ne! Hagyj!

- Remus! Nyugodj meg! Itt vagyok…! Nem lesz semmi baj!

A  szőkésbarna hajú fiú még egy darabig próbálta eltolni magától barátját, de aztán feladta, annak vállára hajtotta a fejét és csöndesen zokogott tovább.

- Semmi baj! –ismételte Sirius, miközben finoman elkezdte ringatni.

- Olyan gyenge vagyok! –nyögte elfúló hangon Remus.

- Nem, Holdsáp! –ellenkezett Tapmancs. – Egyáltalán nem! Te vagy az egyik legkitartóbb, legerősebb ember, akit valaha ismertem!

- De most…!

- Nem történt semmi! Akkor lenne valami baj veled, ha nem tudnál sírni!

- De… te sem sirattad meg a nagyapádat!

- Az más!  -húzta össze a szemöldökét  Sirius. –ő nem érdemelte meg! Nem volt jó ember!

Az öreg Black -mint ahogy Sirius szinte összes rokona-, hitt a Sötét Nagyúrban, lelkes hívei voltak és minden eszközzel támogatták.

- Ne  mondj ilyet! –fakadt ki Remus. –Minden ember megérdemli az életet! Minden-egyes-ember…!

Sirius érezte, ahogy barátja megremeg az elfojtott érzelmektől, amik most újra felszínre törtek. Ismét eleredtek a könnyei.

Sirius csak nézte, és nem tudott segíteni rajta. Hiába törte a fejét, semmi vigasztaló szó nem jutott eszébe. Pedig… annyira szeretett volna segíteni neki!

 ő is lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Aztán már csak ösztönösen cselekedett. A maga módján vigasztalta.

- Jól van, Holdsáp! –csitította. Lehajolt és egy lassú puszit nyomott a homlokára.

Remus megérezte ezt, de továbbra is megállíthatatlanul sírt.

Sirius egész teste tompán bizseregni kezdett, ahogy ajkaival hozzáért a finom bőrhöz. Félénken beszívta a hajának illatát.

Már nem tudott gondolkodni, egyetlen célja volt csak: hogy valahogy tudassa vele,  rá mindig számíthat, ő itt lesz végig mellette, hiszen az egyik legjobb barátja… szereti…

Elvonta ajkait, majd lejjebb, a fiú szemöldökénél csókolta meg újra. Arcát csiklandozták a barna fürtök, és miután a szája szegletét is megpuszilta, érezte könnyeinek sós ízét.

Végül egy rövid, bizonytalan csókot lehelt Remus kipirult ajkaira.

Ebbe már mindketten beleremegtek. Tapmancs szeme felpattant és ijedten elhúzódott a barátjától.

Remus résnyire nyitotta a szemeit, majd nem törődve Sirius szinte rémült tekintetével, két kezével megragadta annak inggallérját és visszahúzta magához. Lassan megcsókolta.

Amikor ajkaik végre szétváltak, erősen kipirulva meredtek a másikra.

Remus nyelt egyet. Nem tudta igazából, mit is mondjon.

- Sirius? –próbálkozott mégis, rekedten.

- Igen?

- Mi lesz most?

 Egy percre mindketten elhallgattak. Csak fürkészték a másik vonásait.

Sirius pedig azon kapta magát, hogy zavarban van. Eddig soha nem érzett ilyet Remussal kapcsolatban! Jól tudta, a dolgot nem lehet meg nem történtté tenni...

De arra csak jóval később, egy héttel a gyászlevél érkezése után jött rá, hogy Holdsáp hiába a barátja, ez egy szerelmes csók volt…

Vége