Don’t speak

„You and me
We used to be together
Everyday together always”
 

   A férfi csöndben ült a koromsötét szobában. Néha, ha egy autó elhaladt a ház előtt, a plafonra rávetült egy sárgás csík, majd mint egy selyemlepel, lágyan végigkúszott a falakon, a képeken. A kanapé megnyikordult. Kigyulladt egy öngyújtó, majd hamarosan egy cigaretta is parázslani kezdett. A varázsló szürkéskék szeme megcsillant a rávetült halovány fénytől.

That I'm losing my best friend
I can't believe
This could be the end”

Léptei az ágy előtt lelassultak. Hátrasimította az arcába hullott fekete tincseit és végignézett a már napok óta beágyazatlan ágyon. A két, ráncos párnán, az összegyűrt lepedőn és a padlóra hullott vékony paplanon. Pontosan úgy volt minden, ahogy reggel hagyta őket. Az éjjeliszekrényen pedig még mindig ott volt egy olvasószemüveg, alatta egy vastag kötet. Ahogy a férfi a kezébe vette és kinyitotta, kihullott a közepéből egy könyvjelző. Szórakozottan lehajolt érte. Felegyenesedve óvatosan végighúzta az ujjait a lap szélén, majd halkan nevetve visszatett mindent a helyére. Aztán megfordult és kissé unott arccal széttárta a ruhásszekrény ajtaját. Arca nem árult el érzelmeket, amikor megszemlélte a tartalmát. A bal oldalon számos talár, ing és nadrág lógott rendetlenül a fogasokon, ellenben a szekrény jobb oldalon csupán néhány fogas fityegett ott, még nyilvánvalóbbá téve a kongó ürességet.

A férfi kinyújtotta a kezét és leakasztott egy fehér inget. A mellette levő fogast is leverte a mozdulattal, ami az esti csöndben nagyot puffant a parkettán, de nem törődött vele. Behunyta a szemét és megszagolta a gallért. Aztán csak állt ott jó darabig, mint egy szobor a mindent beborító félhomályban. 

  Hamarosan kulcscsörgés hallatszott, majd ajtónyikorgás, valaki meggyújtott egy gyertyát az előszobában… határozatlan léptek zaja.

- Sirius? –csendült egy tétova hang.

A férfi nem válaszolt, megvárta inkább amíg a jövevény megtalálta. Mivel a lakás nem volt túl nagy, ez fél percbe sem tellett.

- Itt vagy? –kérdezte belépve a szőkésbarna hajú varázsló. Néhány másodpercig csak meresztgette a szemét, mivel világosból jött a félhomályba.

- Igen.

Sirius leengedte a kezében tartott inget, majd barátja szemébe nézett.

Remus pár pillanatig állta a tekintetét, majd zavartan pislogott párat és lehajolt a földön heverő kisebb táskáért. Sirius szemét végig magán érezve az éjjeliszekrényhez lépett és a nyugalom látszatát megőrizve szótlanul belepakolta a könyvet, a szemüvegét és néhány pergament. 

Miután végzett, még egyszer körbejáratta tekintetét a szobán, aztán bizonytalanul megköszörülte a torkát.

- Nos, akkor én most…

- Menj csak! –szólt Black rekedten. –És ezt se hagyd itt –azzal felé lökte az eddig szorongatott inget és kiviharzott az előszobába.   

„It looks as though you're letting go
And if it's real
Well I don't want to know”  

  Ott aztán karba tett kézzel nekidőlt a falnak és úgy figyelte, ahogy Lupin először gondosan összehajtotta és beletette a ruhadarabot a bőröndjébe, lecsatolta majd kissé nehézkesen felemelte.

- Hát akkor: szia! –próbálkozott búcsúzkodni a varázsló, de Sirius konokul elfordította a fejét.

- …Ne csináld ezt! –fakadt ki keserűen Remus. –Miért viselkedsz így velem? Miért nem tudod egyszerűen tudomásul venni…?

Black ellökte magát a faltól és közvetlenül barátja elé lépett.

- Holdsáp… Ne menj el! –szólt hevesen. Szemében már nyoma sem volt semmiféle haragnak vagy dacnak, csupán egyfajta félelemnek. Mintha csak abban a pillanatban tudatosult volna benne, hogy Remus valóban elhagyja. Felemelte remegő kezét és óvatosan végigsimított vele a férfi arcélén. 

- Sirius…

- Maradj itt…! 

- Sirius… –rázta a fejét Remus. –Tudod, hogy nem… –Black azonban ajkait a párjáéra nyomta, megakadályozva ezzel a negatív választ. Igen, maga is tisztában volt vele, hogy ezzel már semmit sem érhet el, mégis megtette. Karjait Remus dereka köré fonta és szorosan magához ölelte.

- Hagyd abba… –nyögte Lupin elfúló hangon. Sirius olyan szenvedélyesen csókolta, hogy beleremegett minden mozdulatba. –Hagyd…

- Sss…–Sirius ujjbegyét Remus szájára nyomta, majd amint lecsúsztatta róla, újra megcsókolta.

„Don't speak
I know just what you're saying
So please stop explaining
Don't tell me cause it hurts”
 

Lupin kiejtette a bőröndöt a kezéből, ami nagyot puffanva a földre esett és felborult. A fekete hajú férfi pedig megragadta a vállánál fogva, és pár lépést téve vele együtt, háttal a falnak nyomta. Közben ugyanolyan hévvel csókolta tovább, kezeivel kétségbeesetten kapaszkodva Remus talárjába. Nem merte levenni ajkait róla, félt, hogy a másik nyomban eltolná magától.

Végül aztán csak elhúzódott tőle, hogy mindketten levegőhöz jussanak. Pedig már érezte a férfi kezét a csípőjén… A homlokát Remusénak nyomta és hangosan zihálva próbálta formálni a szavakat.  

- Nem… nem mehetsz el… azt nem élném túl…

- Engedj –nyöszörgött sóhajtozva Lupin. –Sirius! Kérlek!

- Nem, nem! –Black lehunyta a szemét és nem mozdult. Úgy szorította Remus karját, hogy az ujjai már teljesen elfehéredtek. A másik mégsem szólt érte, csupán szelíd hangnemben megismételte:

- Kérlek…

Sirius szaggatottan felsóhajtott majd elvette a kezét és ökölbe szorítva leengedte. Leszegett fejjel várta az elkerülhetetlent. Arra számított, hogy barátja rögtön ellép mellőle, de tévedett. Remus átkarolta magát, egy kicsit feszengett, de egy helyben maradt.

- Értsd meg, kérlek! Időre van szükségem. Hagyj nyugodtan gondolkodni!

- Mit kell ezen gondolkodni? – kiáltott rá a férfi. –Már mondtam, hogy rettenetesen sajnálom, nem?! Miért nem hiszed el nekem? Mit csináljak még, hogy jóvátegyem?

- Úgy látom, még mindig nem érted! –Lupin hangja most olyan nyugodtan csengett, semmilyen érzelmet nem tükrözött. Pontosan ez idegesítette olyan nagyon Siriust. Hogy képes ilyen higgadt maradni azok után, hogy így csókolta meg? Hát semmit sem érzett? …Mert én igen! …Istenem, nagyon is!  

- Te nem érted! Szeretlek!  

Remus egy pillanatra abbahagyta a szapora lélegzetvételeket és Black szemébe nézett.

- Sirius… figyelj rám… –kezdte megint.

De a fekete hajú férfi ezt már nem várta meg. Úgy rontott ki a házból, hogy amikor teljes erejéből becsapta maga mögött az ajtót, az visszapattant a keretből és nagy lendülettel újra kitárult.

 „Don't speak 

I know what you're thinking
I don't need your reasons
Don't tell me cause it hurts”

Nem nézett sem előre, sem hátra. Azt sem tudta merre megy, csak rótta az utcákat.

Amikor már egy kissé lehiggadt, rájött, hogy egyre több járókelő néz rá furcsa szemekkel. Hát persze, a muglik nem sűrűn látnak taláros embereket. Sirius egy ideig megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy szinte az összes ember megfordul a nyitott, suhogó fekete talárja láttán, aztán elpattant benne az utolsó idegszál is.

- Nem tetszik valami!? –rivallt rá egy közeli járókelőre, aki addig csak rosszallóan csóválta a fejét. Black körbefordult az utcán, de –szerencsére– senkit nem talált, akibe beleköthetett volna. Így hát dühösen tovább indult.

Mire leért a Temze partjára, már jócskán beesteledett. Felkönyökölt a sétány korlátjára és nézegetni kezdte a víz felszínén táncoló vöröses napsugarakat. Aztán a szeme lassan a semmibe révedt.

„Our memories

Well, they can be inviting

But some are altogether

Mighty frightening”  

  Nem is volt olyan régen, amikor Remus először lépte át Sirius házának küszöbét. A házuk küszöbét. Hogy milyen boldogok voltunk még akkor!  Black akaratlanul is elmosolyodott, amikor felidézte kedvese arcát, ahogy rácsodálkozott a lakásra. Azt a finom, szép vonású arcot. Azt a mézszínű szemet, ami holdtölte után mindig olyan fáradtan, de kedvesen mosolygott. A szemöldöke ívét… az orra vonalát… az ajkai színét… A bőrén az ismerős anyajegyeket és durva karmolás nyomait. A finom illatát…

  Hogy lehettem ilyen barom!? Az a ribanc nem jelentett semmit! –végül lehajtotta a fejét és belemarkolt hollófekete hajába. –Sohasem fog nekem megbocsátani…

„As we die, both you and I
With my head in my hands
I sit and cry”

 --Vége--