Májusi eső

Vannak napok, amikor Remus el sem tudja képzelni, mihez kezdene Sirius nélkül. Ez nem az a nap volt.

Sirius nélkül ő már rég ágyban lenne és aludna, nem pedig egy eresz alatt ácsorogna. Szakadó esőben. De nekik most egyszerűen muszáj volt elhagyniuk a Roxfort hűvös falait, csak azért, hogy a sűrű, forró, párás éjszakai levegőben sétára induljanak. Sirius szerint ugyanis nincs jobb móka, mint megvárni, míg zuhogni kezd az eső, és a levegő megtelik a felverődő por illatával.

Napok óta szakadatlan volt a hőség, ami már önmagában is szokatlan volt, lévén, hogy még alig volt május közepe. Az ember a nap minden percében úgy érezte, mintha hirtelen két bőrt növesztett volna, s a második állandóan viszketne, ragadna a melegtől, portól és az izzadságtól. Tanárok és diákok egyaránt megszenvedték ezt az időszakot, de Remus saját ranglistáján Sirius utcahosszal vezetett mindenki előtt. A fiú egész nap csak ténfergett és panaszkodott, sínylődéseinek panaszáradatával halmozva el bárkit, aki volt olyan gyanútlan, hogy megkérdezze, mi baja. Így nem csoda, hogy mikor végre felhők kezdtek el gyülekezni az iskola fölött, Sirius egyből életre kelt. És tekintve, hogy sem James, sem Peter nem mutatott túlzott lelkesedést a fiú hirtelen jött fellángolása iránt, a gyanútlanul olvasgató Remus lett az áldozat.

Azonban alig tették meg az utat a kaputól az első üvegházig az eső, mintha csak erre várt volna, azonnal szakadni kezdett. S míg Remus halkan szitkozódva behúzódott a vékonyka eresz alá, Sirius szétvetett tagokkal eldőlt a gyorsan nedvesedő fűben és lehunyt szemekkel, vigyorogva élvezkedett.

Remus már nem találta ennyire csodálatosnak a helyzetet. Az eső rendben volt. Tényleg. Amíg bentről nézhette, száraz falak közül. Így viszont semmi meghatót nem érzett, csak hogy itt-ott átázott ruhája kellemetlen helyeken ragad a bőréhez, haja vége pedig a nedvességtől felpenderedett, és most, ha lehet, még ziláltabb hatást keltett.

-Hát nem fantasztikus? –kiáltotta Sirius, hogy túlharsogja a zuhogó eső és süvöltő szél hangját. Remus lenézett sárban úszó cipőjére, majd vissza csupa víz barátjára.

-De. Nagyszerű –morogta.

-Ne csináld már! Ezt nem hagyhattuk ki! Meddig akarsz még ott duzzogni?

-Nem duzzogok. Fene jó kedvem van.

-Veszem észre.

Remus gonosz pillantást küldött felé, majd vágyakozva nézett vissza a kastély felé. Esélytelen. Nem juthat vissza anélkül, hogy elvinné az árvíz.

-Van egy ötletem! –szólt hirtelen Sirius, de továbbra sem adta jelét annak, hogy fel akarná adni pozícióját az erőteljesen sárossá vált földön.

-Nekem is. Átváltoztatlak esernyővé és elmegyek lefeküdni.

-Holdsáp! Hol marad a kalandvágy? A Tekergők szelleme!

-Elmosta az eső… Mi az a nagy ötlet?

-Gyere ide, onnan nem tudom rendesen megmutatni, mire gondoltam.

-Miért nem jössz te ide? –kérdezte szemrehányóan a másik, de végül mégis válasz nélkül indult Sirius irányába, mert be kellett látnia, hogy apró fedezéke már nem nyújtott szinte semmilyen védelmet számára. A zuhogás már kissé alábbhagyott, de a hatalmas cseppek még így is másodpercek alatt elérték a kellő hatást. Mire Remus megtette azt a néhány métert, ami a földbe ázott Siriushoz vezetett, már nem volt rajta olyan ruhadarab, amiből ne lehetett volna facsarni a vizet. A fiú nagyot sóhajtott. Csodás –gondolta szarkasztikusan. Hogy is kívánhatnék ennél többet?

-Ez az én bátor farkasom! Na ugye, hogy nem bánt ez a fránya víz? Helyezd magad kényelembe! –búgta vidáman a fekete hajú fiú, Remus pedig elnyomott magában egy drámai sóhajt, miközben ő is hanyatt dőlt Sirius mellett a füvön.

Azt azért nem gondolta volna, hogy valami még ennél is vizesebb lehet. A föld nedvességét még jobban magukba szívó ruhái mégis erősen vetekedtek ezzel. De mielőtt még panaszt tehetett volna erről kínzójának, a másik egy váratlan mozdulattal oldalra fordult és jobb lábát Remuson átvetve, a fiú fölé hajolt.

-Helló -mondta idiótán vigyorogva és erőteljesen csöpögve.

-Ez volt a frenetikus terv? –kérdezte most már kissé megenyhülve Remus. –Fogva tartasz, míg el nem visz az eső?

-Nem –felelte az, egyre közelebb hajolva hozzá. –Az esőnek is ki kell várnia a sorát. Én harcoltam azért, hogy végre így lássalak…

-Ne mond, hogy mindig is ázottan és sárosan tetszettem neked…

-…és ő csak közreműködött –folytatta zavartalanul Sirius. –Ma este csak az enyém vagy –suttogta, immár leheletnyire Remus ajkaitól.

-Vigyázz vele, elég féltékeny típus, mi lesz, ha… -de a mondat végét már sosem tudták meg, mert Sirius egyetlen mozdulattal eltűntette a köztük lévő távolságot.

Sirius ajkai éhesen csókolták barátjáét, olyan tűzzel, amelyet még a körülöttük tomboló vihar sem tudott volna kioltani. Kezeik felfedezőútra indultak egymás testén, ruhátlan bőr után kutatva, hasztalan.

-Túl… sok –suttogta rekedten a fiú fülébe Sirius, miközben tenyere a másik inge alá csúszott. Remus egész testében megborzongott, azon az éjszakán először nem a hideg szél miatt.

-Végre… végre valamiben egyetértünk –felelte, ujjaival Sirius ingjének gombjaival küszködve, a szétázott anyag azonban csak kétszeres erőfeszítés árán volt hajlandó engedni. A fekete hajú fiú türelmetlenül kapott a másik felsője felé, gombokat repítve a közeli tócsákba.

-Ezeket te varrod vissza –sóhajtott kéjesen Remus, miközben barátja ajkai mellkasára vándoroltak, minden egyes apró csókkal újabb és újabb vízcseppeket tűntetve el bőréről.

-Ha akarod, ezután új inget is varrok neked –felelte vigyorogva Sirius, ujjaival már a másik nadrágjának cipzárját engedve lejjebb, közben akarva-akaratlanul Remus kívánalmát érintve.

Mire megszabadította az összes rátapadt ruhadarabtól, Remus szemei előtt már szikrák pattogtak. A bőrére hulló esőcseppek száz meg száz kutató ujj illúzióját keltve kergették az őrületbe, mialatt Sirius nyelvével testének legérzékenyebb területeit fedezte fel, az extázis határáig kergetve a fiút. Ekkor Remus egyik kezével újra magához vonta a másikat, s miközben ajkaik ismét a megszokott heves táncba kezdtek, Sirius utolsó ruhadarabjai is hangos loccsanással a fűbe hullottak.

Remus vékony ujjai türelmetlenül fonódtak férfiasságaik köré, mindkettőjükből szenvedélyes csókokkal elnyelt nyögéseket csalva elő, mindaddig, míg a mindent elsöprő vágy a gyönyörök csúcsára jutatta őket.

Sokáig egyikük sem mozdult, a csendesedő eső elnyomta halk szuszogásuk neszeit. Sirius barátja vállára hajtotta a fejét, Remus pedig behunyt szemmel simogatta a másik tarkóját.

-Jó terv volt –sóhajtotta végül. –Hány átvirrasztott éjszakádba került, mire ezt a mesteri, rendkívül bonyolult ötletet előkészítetted?

-Nem is tudod mennyibe! –felelte megjátszott önelégültséggel Sirius. –De, azért zseni vagyok. Valld be.

-Rendben van, zsenikém. Akkor most azt találd ki, hogy hogyan vesszük vissza a csuromvíz ruháinkat.

-Visszavesszük? Csak szép sorjában! Tökéletes tervem a vihar ideje alatt érvényes. És ha jól látom, még esik.

-És mi lett azzal az ígéreteddel, hogy utána átengedsz a természet erőinek?

-Hazudtam…

Remus néhány perc múlva már nem törődött a felhők mögül előbukkanó csillagokkal. Elvégre, neki is megvoltak a maga tervei…

~Vége~