|
2.rész
2008.09.07. 12:01
A következő három napra elég feladat jutott, mind-mind férfimunka. Remus lassan haladt, mert –őszintén szólva- alig csinált még ilyet, legalábbis pálca nélkül. Anne minden kétséget kizáróan mugli volt, habár Remus nem szerette ezt a szót használni.
A negyedik nap délutánján lementek a völgybe; ott élt Nyon lakosságának nagy része. Anne apja erdészként dolgozott; a megörökölt ház pedig a hegy lábánál állt, olyan húsz perc gyaloglásra a községtől. Vagy a kisvárostól. Első látásra nehéz volt megállapítani.
Remus nyitva tartotta a szemét az utcán, az üzletekben, de nem érzékelte sem varázslók, sem boszorkák, sem pedig a mágia jelenlétét. Egyszerű svájci emberek éltek itt, talán kissé régimódiak is, de Remus többéves utazása során elég tapasztalatot gyűjtött már ahhoz, hogy kimondhassa: szívesebben tért be ilyen helyre, mint nagyvárosba. Az egyetlen hátrány az volt, hogy nem lehet sokáig rejtőzködni. A polgárok jobban ismerik egymást, belefolynak a másik életébe, és ha több napig tartózkodik egy-egy településen, óhatatlanul ő is részese lesz ennek.
Anne jó pár embernek bemutatta, és Remus tisztában volt vele, hogy ez itt szükséges is. A német nyelvben egyáltalán nem volt otthon, így –akivel nem lehetett franciául beszélni- a köszönést követően nagyon gyorsan kimaradt a társalgásból, de az arckifejezéseket és hangsúlyokat nem lehetett félreérteni. Volt valami fojtott, ellenséges légkör körülöttük, Anne körül. Remus ezt nem tudta hová tenni, hiszen a nő kedves volt, előzékeny és mosolygós mindenkivel és amennyire megállapíthatta, a gyerekeire sem lehetett panasz. Anke komoly kislány volt, de illemtudó, Tobi pedig mindenkivel barátságos.
Anne egyébként varrt, néha házhoz ment, néha pedig hozzá jöttek a vendégek. Eddig a földszinten dolgozott, de most Remus kedvéért, aki továbbra is a lenti ágyon –inkább kihúzható kanapén- aludt, hajthatatlanul felköltözött a hálóba.
Azt is elmesélte, hogy igazából tanítónőnek tanult, de nem kapott állást, mert a mai napig nincs megüresedett hely. Ő viszont mindenképp Nyonban akart maradni, így ki kellett tanulnia valami mást.
Saját magáról már sokkal nehezebb feladatnak bizonyult mesélni. Szinte minden fontos részletet ki kellett hagynia, de már ebben is volt több éves gyakorlata: Dél-Anglia, ahol született, aztán hét év bentlakásos iskola Skóciában, pár év a fővárosban, és azóta utazgat, mert világot akar látni.
- Egyszer úgyis meg kell állapodnod –nevetett Anne, amikor először beszélgettek erről. Kicsit oldottabb hangulatban volt, mert az egésznapi munka kellemesen elfárasztotta.
- Persze, tudom.
- Ha szerelmes leszel, majd tudni fogod, hová tartozol.
Remus elkomorult, de Anne csak álmosan pakolgatott tovább a konyhaasztalon.
- Legalábbis énvelem így volt –morfondírozott tovább. –Te voltál már szerelmes?
- Nem –mondta Remus szárazon, és elkezdte a mosogatóba pakolgatni a koszos edényeket.
Aznap már csak jó éjszakát kívántak egymásnak.
A faluból hazafelé menet Anne mindenkiről ejtett pár szót, akivel aznap találkoztak.
- Itt nőttem fel, az én gyerekkorom óta ismerek mindenkit –magyarázta. –Szerintem kedvelnek téged. Láttam már erre idegent, akit a szoros szó értelemben… Jól mondtam?
- Szó szoros.
- Szó szoros –ismételte engedelmesen. –Na, szóval elkergettek.
Szavait halk égdörgés követte.
- Siessünk egy kicsit. Becsapós minálunk az idő.
- Vagyis hamarabb esik, mint várnánk?
- Igen –bólintott Anne. –Majd meg fogod látni!
Megkettőzték lépteiket. Jól tették, mert mire a házhoz értek, cseperegni kezdett. Remus az ebédlőasztal székeire pakolta a vásárolt élelmiszereket, Anne pedig körbejárta a házat, gyermekeit szólongatva. Csak amikor visszakiáltottak: „Wir sehen fern!”, nyugodott meg és látott hozzá a kipakoláshoz.
- Az ő szobájukban nézik a tévét –fordította Remusnak. –Segítenél?
- Natürlich –bólintott a férfi, aztán somolyogni kezdett. –Mi az? Azt hiszed, rám nem ragad semmi?
Anne megpróbált visszafojtani egy vigyort, de a szeme jókedvűen csillogott.
*
A közös vacsora már az első naptól kezdve kemény diónak számított. Anke nem volt olyan békés természetű, mint öccse; látszott rajta, hogy feszélyezi egy idegen férfi jelenléte. Kritikusan figyelte minden mozdulatát és bár nem nyíltan ellenségeskedve, de igyekezett kitérni a Remusszal való érintkezés alól. Jelenlétében szűkszavúvá, néha pedig kifejezetten mogorvává vált; Anne hiába nyugtatta Remust, hogy most ilyen korban van, őt azért kicsit zavarta a dolog. Viszont Tobi kedves volt vele, egyik-másik mesekönyvét eleinte reménykedve a kezébe nyomta és úgy tűnt, még élvezi is, ha el kell a mondanivalóját mutogatnia.
Ezen az estén is a szokásos módon étkeztek –általában fél héttől hétig. Anne halkan kérdezgette erről-arról a gyerekeit, Remus pedig érdeklődve figyelt, hátha elcsíp valamit. De még sokat kellett tanulnia. Anne először a gyerekek minden mondatát lefordította neki, de amikor Anke erre rájött, nagyon megsértődött. Remus így inkább a háttérbe húzódott –úgy találta jónak.
Miután asztalt bontottak és hordani kezdték az edényeket a konyhába, Anne Remus mellé húzódott.
- Holnap az én nagynéném jön méretet venni. Ruhát varrok neki. Nem mondta pontosan, mikor jön, de kérlek, kelj fel egy fél órával hamarabb, csak a biztonság miatt!
- Ha gondolod, addig el is mehetek.
- Ó, nem! Azt nem kell –rázta meg a fejét, gondosan kerülve a másik pillantását.
- Anne…? –szólongatta bizonytalanul Remus.
A nő végre ránézett és elmosolyodott. Már épp mondott volna valamit, amikor Anke közéjük furakodott.
- Mutti? Wann kommt Vati endlich zurück?
Anne arca pillanatok alatt elsötétült.
- Ich hab’ schon gesagt, Schatz, ich weiß es nicht –mindezt szinte suttogva mondta. –Er hat noch bestimmt viel zu tun.
- Aber wie lange will er noch kämpfen? –Anke hangja síróssá vált.
Anne nyugtalanul összevonta a szemöldökét.
- So lange, wie es nötig ist… Jetzt geh schon baden! –az utolsó mondat egy utasítás volt, a lány sarkon is fordult és felszaladt az emeletre.
Remus bizonytalanul állt Anne mellett, kezében a levesestállal. A nő lassan ránézett, de csak megrázta a fejét.
- Spülen… Megyek mosogatni.
Remus elgondolkozva meredt utána. A következő pillanatban Tobi rángatta meg a nadrágját.
- Hast du nichts verstanden? –kérdezte.
Verstanden… Az igeidőkkel volt a legtöbb baja. Verstanden, múlt idő. Remus szaporán járatta az agyát, átfutotta azt a kevéske szót és nyelvtant, amit már úgy-ahogy megjegyzett.
- Verstehen? –szaladt ki a száján, mielőtt még végiggondolhatta volna. Érteni. Nicht-tel együtt nem érteni.
Tobi buzgón bólogatott.
- Ja, verstehen!
- Verstehen. Nein –szólt Remus és remélte, hogy Tobi érti, amit mond. Érthette, mert látszott rajta, hogy koncentrálni kezd. Aztán kisimultak a vonásai és fontoskodva kihúzta magát.
- Mama –mutatott a konyha felé. –Papa –most pedig a falon lógó egyik tájképre. –Papa ist nicht zu Hause.
Nem. Otthon.
Remus bólintott.
- Er ist lange nicht zu Hause. Mama ist traurig.
Lang. Ha méretet vesznek a ruhához, akkor is mindig mondták. Talán hosszú. De a trau… akármi…
- Tobi, danke für die Hilfe, du kannst gehen!
A kisfiú nevetve szaladt anyukájához és megpuszilta.
- Hilfe? –kérdezte Remus.
- Segítség. Megköszöntem neki a segítséget.
- Gute Naaacht! –sikkantotta Remusnak, aztán trappolva felszaladt a lépcsőn.
- Lefektetem őket, aztán lejövök még –mondta Anne és kisfia után indult.
*
Amikor egy bő óra múlva visszajött, Remust a könyvespolc előtt találta; hátrakulcsolt kézzel, elmélyedve tanulmányozta a címeket. De amint észrevette a nőt, önkéntelenül hátrébblépett a kötetektől, mintha rajtakapták volna valamin.
- Melyiket nézted? –kérdezte Anne, amikor melléért.
- Ó, hát… mind –dünnyögte, és újra közelebb lépett. –Goethe, Kleist, Heine… csak Heine verseiből olvastam, angolul. Tieck, Novalis… Brüder Grimm…
- Tobi imádja az ő meséiket –mosolygott a nő.
Remus nyugodt volt, de a szeme mohón cikázott a könyvek gerincén.
- Jó volna érteni...
- Hát olvasd el őket! …Miért? –vonta fel a szemöldökét Remus arckifejezése láttán. –Úgy tanulsz, ha próbálod elolvasni, nem?
Remus még mindig csak a fejét csóválta, így Anne levette az egyik Goethe könyvet és a kezébe nyomta.
- Tessék. Hermann und Dorothea. A verseket jobb, ha mi későbbre tartogatjuk.
A férfi nem bírta megállni, hogy bele ne lapozzon. A kötet régi volt és néhol illusztrációk színesítették. Elmerengett az egyik rajz felett, de mire a nő föléhajolt, hogy megnézze, mit talál olyan érdekesnek, Remus már össze is csukta.
- Köszönöm. Azt hiszem, megpróbálkozom vele.
Anne elvigyorodott.
- Oh, várj rám itt! –mondta hirtelen és felsietett az emeletre. Két kötettel tért vissza. Az egyik –Remus elnevette magát, amikor a kezébe nyomta- egy német-angol szótár volt, a másik viszont Keats verseskönyve.
Szent Ágnes-este
- Szereted? –kérdezte Remus, de valahogy jobban kellett volna palástolnia meglepetését.
- Igen. Az én férjemtől kaptam még rég... Eleinte alig értettem egy-egy szót. Most már… egy kicsit javultam –nevetett a férfira.
Remus még egyszer végigjáratta tekintetét a könyveken.
- Ez az egy az angol nyelvű?
- Attól tartok –grimaszolt Anne, azzal ellépett mellőle. Letette a könyvet az asztalra, majd az ablakhoz sétált. –De csúnya idő van –jegyezte meg, miután félrehúzta a fehér függönyt és kikémlelt.
Remus követte a pillantását. Kint esett az eső, az eget undok szürkésfekete felhők fedték, a talaj pedig mindenhol tocsogott a sártól, a zöld fűcsomók az út mentén barnára színeződtek.
- De jó, hogy ma már nem kell elmenni itthonról… –mondta Anne egy kisebb sóhajtás kíséretében. –…Kérsz kakaót?
- Tessék? –ocsúdott fel Remus, aki eddig a gondolataiba mélyedt. –Igen. Kérek.
Tíz perccel később már ott gőzölgött az ebédlőasztalon a két bögre forró ital.
- Csak a gyerekek meg ne tudják –viccelődött a nő és belekortyolt. Aztán feltette a lábát a szomszédos székre, kinyitotta a Keats kötetet és olvasni kezdett.
Remus elnézte pár pillanatig, majd óvatosan szájához emelte a saját italát. Megfújkálta, aztán megkóstolta. Finom meleg. Kicsit más, mint az otthoni, talán édesebb, de nagyon jóízű.
- Régen ittam már ilyet –jegyezte meg. Anne csak hümmögött és nem nézett fel a sorokból.
Remus fellapozta Goethe regényét és kíváncsian olvasni kezdte.
*
Egy hosszú folyosón fut. Lépteit hangosan visszaverik a kőfalak. Hideg van és sötét. Időnként elsuhan egy-egy ablak előtt, akkor beáramlik a Hold fénye és megcsillan az ósdi lovagi páncélokon vagy a faliszőnyegek karnisain. Befordul egy sarkon, tesz pár lépést, és fülel. Alig hall valamit saját zihálásától. Körbefordul, de nem tudja, merre menjen. Aztán megérezi… valami szőrös dörgölőzik a lábához… lassan és alattomosan. Lepillant. Mrs. Norris ráemeli csúf pofáját, farkával még egyszer végigsimít a vádliján, aztán felborzolja a szőrét és fúj egyet. Ijedtében felkiált és csaknem hátraesik. A távolból egy görbe hátú alak körvonalai rajzolódnak ki. Nincs több idő teketóriázásra. Lerúgja magáról a macskát és rohanni kezd. Egy sarok, kettő, három… már nem is számolja. Csak a festményeket nézi… A csellózó férfinál balra… a kékruhásdámák mögött nyílik egy titkos lépcső… az oroszlános faliszőnyeg… akkor a harmadikon jár… Hirtelen beleüközik valamibe az üres folyosó kellős közepén. Megragadják a csuklóját, majd a következő pillanatban előbukkan a köpeny alól Sirius és James zilált arca. Seperc alatt behúzzák maguk közé és beoldalaznak két nagyobb páncél közé.
Megmarkolja szúró oldalát és lehunyja a szemét. Megkönnyebbült.
„…talán a negyediken… fene ebbe a béna térképbe!”
„Remus! Hol kapott el Mrs. Norris?”
„Az… az ötödiken” –Mondja még mindig levegő után kapkodva.
„Látod?! Mondtam, hogy meg kell javítani!”
„Azt én is tudom, te tökfej!”
Kinyitotta a szemét és ő is a térkép fölé hajolt.
„Peter hol van?” –Kérdezi.
„Talán még mindig a bagolyházban.
„Ami persze még mindig nincs rajta. Nem is tudom, kinek a dolga lett volna…
„Csend!” –Szól rá James, mire mindhárman elhallgatnak. A térkép szerint egy tanár közeledik feléjük.
Úgy tíz másodperc feszült várakozás után fel is tűnik egy professzor. A három fiú ösztönösen kövül meg és szinte még levegőt venni is elfelejtenek.
Behunyja a szemét, és csak várja, hogy elmúljon a veszély. Egy kar kúszik a derekára. Hátradől egy leheletnyit Sirius mellkasához. A tanár cipője kimérten kopog a kövön. Kop-kop-kop. Érzi a másik kalapáló szívverését…Kop-kop…
Arra ébredt, hogy Anne rázza a vállát. Kissé kótyagosan ült fel és úgy meredt a nőre.
- Guuuten Moorgen! –énekelte Anne halkan.
Ja, persze.
- Szia –morogta a bajsza alatt, aztán kikászálódott az ágyból.
Mire megmosakodva, felöltözve visszajött, az ágyát már bevetették és a reggeli is ott díszelgett az asztalon. Remus helyet foglalt Tobi mellett és végignézett a kínálaton. A lekváros pirítós mellett döntött –ezúttal is-, valahogy sosem rajongott a müzliért és a joghurtokért.
A gyerekek evés után egymással versengve siettek ki a szabadba, Remus pedig udvariasan segített Anne-nek a pakolásban.
- Hagyd csak! –szabadkozott a nő, de a végén mindig elfogadta a segítséget.
Remus most már maga is tudta, mi a dolga. A megjavítani valók úgy negyedével készült el, már a házban. A kert eddig még nem került szóba, de gyanította, hogy azért ott is akadhat ez-az.
- Azt hiszem, ma megnézem az ablakokat.
- Hm? Was? Az ablakokat?
- Igen.
- Jó. Csináld csak! –helyeselt a nő, de mintha gondolatban ott sem lett volna.
Remus fogta magát, elővette a szerszámokat és találomra kiválasztotta a fürdőszobát. Aztán a konyha következett, majd a nappali, végül az emeleti két hálószoba –ahová eddig még be sem tette a lábát. Az egyik a gyerekszoba volt, Anke és Tobi kénytelen volt egyetlen, bár elég tágas szobán osztozni; a másik Anne hálója, amiből az a kis erkély nyílt a fás utcafrontra.
Remus mindent puszta kézzel csinált, a reszelést, az olajozást, amit kellett, csak az üvegek hajszálnyi repedéseinél csalt egy csöppet, ott egyszerűbb volt a „reparo”, mint egy teljes üvegcsere.
Nagyjából végzett is az emelettel; önkéntelenül az udvarra pillantott, pont amikor egy szoknyás alak tűnt fel a távolban. Lesietett a földszintre. Anne-t ott találta az asztalnál ülve. Könyv volt ugyan a kezében, de ő csak meredt maga elé a padlóra.
- Anne? –próbálkozott halkan.
A nő ráemelte kék szemét és elmosolyodott. Ekkor kopogtattak. Anne felpattant és az ajtóhoz sietett. A küszöbön egy középkorú asszony állt, szigorú szeme egy pillanat alatt végigfutott Anne-en, a szobában uralkodó renden és végül megállapodott rajta.
- Guten Tag, mein Kind! –szólalt meg rekedt hangon.
- Guten Tag, Tante Emma! –köszönt Anne és elvette a nő kosarát.
Remus lopva a faliórára pislantott. A „Guten Tag” „Jó napot”-ot jelent, viszont lassan már este fél hat volt.
Tante Emma már közvetlenül előtte állt.
- Sie müssen also der Mann sein, wer schon seit einer Woche hier lebt –mondta kimérten.
Persze szinte semmit nem értett belőle. Segélykérően Anne felé fordult, de ő konokul a cipőjét fixírozta.
- Guten Tag! Ich bin Remus. Freut mich! –szedte végre össze magát.
- Ganz meinerseits –biccentett, és láthatóan élvezte helyzeti előnyét. –Wie lange planen Sie noch hier ihr Zeit zu verbringen?
Milyen, hosszú, Ön, itt…
A férfi akaratlanul is összevonta a szemöldökét.
- Tante Emma! –emelte fel Anne váratlanul a hangját. –Er arbeitet für mich!
Ő, dolgozik...
- So –mondta lassan az idős nő, és végre otthagyta Remust. –Und womit, wenn ich fragen darf, bezahlst du ihn?
Anne elvörösödött és úgy látszott, kiszalad a helyiségből, de csak az asztalig ment, hogy ott felkapja a varródobozát.
- Wird gleich Abend. Bitte, können wir endlich anfangen?
Kérem, tudunk mi…
- Natürlich –húzta ki magát az idős nő.
Anne ekkor mellélépett és a vállára tette a kezét.
- Kérlek, te menjél most el!
- Megnézzem a padláson az ablakokat?
- Igen, az nagyon jó lesz! –bólogatott hálásan, és megpaskolta a vállát.
Remus így felment az emeletre, onnan egy csapóajtón át a padlásra és addig maradt ott, míg nem hallotta a bejárati ajtót –többé már nem nyikorogva- kinyílni, majd becsukódni.
*
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
