|
4.rész
2008.09.16. 13:20
folytatás...
***
1988. november
Csípős, késő őszi szél fújt az arcába. Az erdő megért a hóesésre, jéghideg volt a levegő. Lassan sötétedett is; a férfiban csak az tartotta a lelket, hogy nemsokára meleg, fűtött szobában lesz, és nem kell még egy éjszakát a szabadban töltenie. Összébb fogta magán a kabátját és előhúzta a pálcáját. A melegítő bűbájoknak az az egy hátulütője van, hogy nagyjából egy-másfélóránként meg kell újítani. Éjjel pedig nem igazán lehet, sőt, veszélyes is így aludni.
Az erdészház távoli fénye hamarosan láthatóvá vált számára. Kipirultan, dideregve elmosolyodott és Anne kedves alakjának képe erőt adott neki, hogy meggyorsítsa lépteit.
Furcsa, de a nő eddig egyszer sem kérdezte, miért kell havonta elutaznia. Egyszerűen csak bólintott, aztán pár nap múlva barátságosan köszöntötte otthon. Remus örült ennek, mert így legalább nem kellett újabb és újabb hazugságokon törnie a fejét.
- Mein Gott, Remus! Te teljesen átfagytál! –sopánkodott, miután beengedte a férfit. –Vegyél forró fürdőt, anélkül nehogy feküdj le!
- Jól van –bólintott és felakasztotta a nehéz kabátot. –A gyerekek?
- Ők már alszanak. Elintézted azt, amit akartál?
- Mondhatjuk –dünnyögte a férfi, azzal elkezdte kipakolni a batyujából a holmiját.
Anne mindent szó nélkül kimosott; Remus persze előtte eltüntette a vérfoltokat. De most, hiába volt mindig olyan gondos, egy ing kimaradt. Anne a ruhadarabot szorongatva, zavart tekintettel lépett az ebédlőasztalhoz, ahol a férfi vacsorázott.
- Was ist das? Vér?
Remus rámeredt az ingre, aztán nyelt egyet és lassan a kék szemekbe nézett.
- Igen.
Ezen nincs mit tagadni.
- …Kié? –kérdezte Anne csöndesen.
- A sajátom.
A nő vonásain átsuhant a megkönnyebbülés, de a következő pillanatban talán még nyugtalanabbá vált.
- Mégis… mi történt?
- Ne aggódj, csak pár karcolás –mondta, azzal felállt, odalépett a nőhöz és kivette a kezéből az inget. –Semmi komoly. Csak… –azzal lázasan kutatni kezdett a fejében valami hihető kifogás után- megcsúsztam az avaron és legurultam egy éles kövekkel teli lejtőn. Eléggé fájt és véreztem is, de már kutya bajom.
Anne kipréselt magából egy „ühüm”-öt, Remus pedig menekülőre fogta:
- Kimosom a csapnál. Ne te csinálj mindent –szólt, aztán bezárkózott a fürdőszobába.
*
Anne –Remus nagy megkönnyebbülésére- másnap reggel sem faggatózott. Sőt, úgy tett, mintha semmi sem történt volna. A férfi sokszor megmosolyogta már a gondolatot, hogy ebben mindkettejüknek nagy gyakorlata lehet.
Hasonlítanak. És tényleg. A természetük, a kedvtelésük –elsősorban az olvasás-, a gondolkodásmódjuk… kicsit talán már túlságosan is hasonlóak karakterre. Remus egyre kíváncsibbá vált, vajon Anne férje milyen ember lehet. A gyerekek kitől mit örökölhettek? De magától semmi pénzért nem kérdezte volna meg, mindig megvárta, míg a nő magától fog bele a mesélésbe. Ez pedig nem sűrűn történt meg, rendszerint elfáradt az egész napos házimunkában és vacsora után csak üldögélni és olvasni volt kedve.
Az ősz beálltával egyre több tennivaló akadt a ház körül. Tobit óvodába kellett hordani, Anke-nak pedig délutánonként segíteni a tanulásban. Anne a varrás mellett eljárt az ismerősökhöz, segített az ősz gyümölcsszezonban. Remust is vitte magával. A kevésbé bizalmatlan szomszédoktól egyre gyakrabban kapott alkalmi megbízásokat, rendszerint javítani való munkákat; az erdészlakban megfordulva maguk is láthatták, milyen szépen rendbe hozta a házat.
De mindig akadtak kósza délutánok, szokatlanul napos órák, amikor az ember a hideg ellenére is kimerészkedett egy kicsi a szabadba, hogy sétáljon egyet.
Ez a délután is ilyen volt. Anne és Remus ezúttal kettesben járta az erdőt, a gyerekek a helyi emberek szavaival élve éppen „szomszédoltak”.
Anne szerette a fákat és értett is hozzájuk.
- Az én kiskoromban én is erdész akartam lenni, mint apa –mondta. –Sokszor magával vitt, mikor oltották a fákat, amikor nagyobb lettem, pedig az állatokhoz, meg a vihar utáni ellenőrzésekre. Nem is az eső, a szél okozza a nagyobb Schaden… –itt megtorpant és Remusra pislantott. –Hogy van az angolul, amikor valami baj van és mondjuk tönkremegy valamid?
- Öhm. Veszteség? Mire gondolsz?
- Nem. Az neked nagyon rossz… Valami ke…ká…
- Kár esetleg?
- Ó, igen! Kár. A szél okozza a legtöbb kárt –bólintott elégedetten. –Volt olyan, hogy az én apámékkal már négy hónapja gondoztuk a facsemetéket, aztán elég volt egy nagyobb vihar és mindegyik törött lett.
Anne szélesen elmosolyodott. Remus meg sem lepődött rajta. Tudta már, hogy a nő mindig vidám, ha a természetben lehet. Elnézte, ahogy behunyt szemmel szippant egyet a hűvös levegőből, vagy a fakoronákon beszűrődő aranyszínű napsugarak alá tartja a kezét vagy az arcát.
- Apa mindig azt mondta, hogy ha szomorú vagy, csak gyere ki az erdőbe és ölelj át egy vastag fát. Energiát ad –tette hozzá, aztán ellépett a férfitól és világosbarna télikabátjában átkarolt egy tisztának épp nem mondható fatörzset. Csukott szemmel várta a hatást, majd elgondolkozva felpillantott a hézagos, vörösessárga lombkoronára.
Remus órákig el tudta volna nézni. Kötött, fehér bojtos sapkájában, az alóla kikandikáló szőke tincsekkel és a hidegtől kipirult arcával olyan volt, mint egy kislány. De csak itt, csak a fák között.
Felocsúdva rájött, hogy Anne épp őt nézi.
- Te butaságnak tartod, nem igaz? –kérdezte, mert még mindig nem ismerte eléggé Remust. Elengedte a fát és visszasétált hozzá.
- Nem –szólt csöndesen a férfi.
- Nem illik ez egy kétgyerekes édesanyához, ugye? –és most már szomorú volt a mosolya, mintha elszégyellte volna magát. Lehajtotta a fejét.
- Az egyik barátom az esőért rajongott. Mindig kirohant a szabadba és széttárt karokkal, kacagva áztatta magát –kimondta, mielőtt még végiggondolhatta volna.
Anne érdeklődve felemelte a fejét. Csendben várta, folytatja-e még Remus, aztán már csak az egyre keményedő vonásait figyelte.
Sirius csuromvizesen forgott egy helyben, mintha elment volna az esze. Amikor ezt hangosan meg is mondta neki, a férfi megállt mozdulat közben és egyenesen a szemébe nézett. Fenségesen festett így –nincs erre jobb szó.
Lassan, elszántan sétált felé, ráfonta kezét a csuklójára és határozottan húzni kezdte magával a szabad ég alá. Átfutott a fején, hogy ellenkezzék, hisz féltette a kezében levő könyvet, de a látvány megbabonázta. Gyönyörű volt, még annál is szebb és a gyomra úgy bukfencezett, hogy szabályosan émelyegett tőle.
„De neked pontosan így kellek” –Mondta Sirius, és az ajkaihoz hajolt.
Remus alig láthatóan megremegett. Az önutálat valószínűleg kiült az arcára, mert Anne tétován a nevét suttogta. A férfi halványan elmosolyodott, megnyugtatásként, és készült továbbmenni a keskeny erdei úton, de a nő a keze után kapott. Túl sok volt most ez, egy része semmi másra nem vágyott, minthogy egyedül legyen. Akaratlanul is feszegetni kezdte az ujjait, de Anne nem engedett a szorításából. Szelíden húzni kezdte az egyik fa irányába, és Remus megadva magát követni kezdte.
Mindig ez van.
Érezte, hogy már alig tud uralkodni magán. Mindig megadja magát.
Mindig. A gyilkosuknak.
- Anne, ne! –nyögte végül és ahogy újra szabaddá vált a keze, a szorítás a mellkasában is azonnal megszűnt. –Ne haragudj! –motyogta. –Most már… menjünk hazafele, jó?
A nő kifürkészhetetlen arccal bólintott.
Keveset beszéltek hazafele menet és Remus lassan már a viselkedése miatt érezte kellemetlenül magát. Anne nem tett semmi rosszat, ő ilyen kiszámíthatatlan, labilis.
A házban leült az egyik székre és maga elé meredt. Sirius szeme, Sirius haja, Sirius keze… Nem, nem és nem! A tenyerébe hajtotta a homlokát. Ne kezd újra, nem kezdődhet újra, nem szabad rágondolni. Ő nincs többé, meghalt, nem létezik. Nem létezik…
*
Anne egész este békén hagyta. Reggel szó nélkül tette elé a reggelit, aztán rögtön visszament a konyhába. Remus kedvetlenül turkálta az ételt; hallotta, hogy a nő kimegy az udvarra, és amikor már tíz perce kint volt, felállt az asztaltól és az ablakhoz lépett. Anne nagykabátban ült a ház előtti padon. Remus felöltözött, fogott egy meleg pokrócot és kiment hozzá.
- Nehogy megfázz –mondta, azzal ráterítette a takarót és helyet foglalt mellette. –Sajnálom –szólt egy idő múlva, mert mondani akart még valamit, és nem volt jobb ötlete.
- Nincs is miért –vont vállat Anne. Valahogy mégsem látszott rajta, hogy meg lenne sértődve.
Remus csendben ült hát a helyén, aztán azon kapta magát, hogy már megint a nő arcát lesi. Lehúzta a kesztyűjét, kinyúlt és Anne válla mögé söpört pár szőke tincset. A nő egykedvűen a kabátzsebébe nyúlt és az előhúzott zsebkendőbe fújta az orrát. Remus megvárta, míg végez, aztán lassan felé hajolt, hogy egy apró puszit nyomjon az arcára, de végül a nyaka környékére tévedt a szája és abba csókolt bele.
Kissé hátrébb húzódott. Anne felé fordult, pár centiről nézett a szemébe, néha pedig az ajkaira. Majd bájosan elmosolyodott és a vállára hajtott a fejét.
- Csak úgy látszott, hogy te egyedül akarsz lenni. Hagytalak.
Tovább üldögéltek csendben és Anne csak akkor egyenesedett ki, amikor feltűnt a távolban Tobi elénk zöld színű kabátja.
- Mama! –kiáltozta már messziről. –Mama! Schau mal! –nevetett, és amikor már előttük állt, felmutatta a kosarát. Nézd! Egy koromfekete cica volt benne. Alighogy abbamaradt a kosár rángatózása, az állat fürgén kiugrott belőle… egyenesen Remus ölébe.
A férfi hátrahőkölt és még a kezét is felemelte. Farkas lévén nem állhatta a macskákat.
- Sie mag dich, Remus! –vigyorgott a kisfiú.
- Remus? –A férfi segélykérően pislogott Anne-re, akinek beletelt pár másodpercbe, míg végre észbe kapott, és megszabadította a cicától. –Alles klar?
- Ja –mondta, aztán szégyenlősen elhallgatott. Inkább Tobira koncentrált, aki most boldogan csacsogott. Amennyire ki tudta venni, a kisállatot neki ajándékozták, de Anne nincs túlságosan elragadtatva a dologtól. A kisfiú azonban nem tűnt túl csalódottnak, felkapta a kismacskát és bevitte a házba.
- Mára maradhat –mondta neki Anne. –Nem akartam ővele olyan szigorú lenni. –Elhallgatott és figyelmesen fürkészte a férfi arcát.
Remus megértette a nézést.
- Semmi gond. Aranyos egy… cica.
A nő felkacagott.
- Nem szereted a cicákat! –csúfolta. –Kleines, kleines Kätzchen!
- Laß in Ruhe! –vágott vissza félkomolyan.
Hagyj békén.
De valamit elronthatott, mert ez csak fokozta Anne jókedvét.
Úgy döntött, inkább nem próbálkozik újabb német mondattal. Kissé bosszúsan megvárta, amíg a nő megnyugszik, aztán felajánlotta, hogy bemehetnének ők is a melegre.
*
Délutánra még jobban lehűlt az idő, így a család és Remus a házba szorult. Ugyanolyan este volt, mint akármelyik másik. Vacsoráztak, a gyerekek játszottak még egy kicsit, Annék olvastak, vagy mindannyian nézték a tévét. Remus nagyon is gyorsan megszokta a mugli életet és ezt ő maga is furcsállotta. Édesanyja például hiába volt mugli születésű, nem tartott otthon televíziót vagy más elektromos ketyerét. Bár autójuk, az volt.
Anne fél tíz felé fürdeni és ágyba parancsolta a gyerekeket; már csak a szék karfáján felejtett pulóverük és a padlón hagyott társasjáték emlékeztetett a tíz perccel ezelőtti élénk zsibongásukra.
A nő pakolászott egy darabig, aztán nemsokára benézett a fürdőszobába, hogy lássa, hol tartanak. Remus az ablakhoz sétált. Kint koromsötét volt, de a fák lombjait erősen fújta a szél és a távolban dörgött az ég.
Mire Anne lefektette a gyerekeit és újra a szobába lépett, a késő őszi vihar elérte a völgyet.
- Fel fognak ébredni –aggodalmaskodott, és félrehúzva a függönyt, tűnődve szemlélni kezdte az eget. A villám egy pillanatra megvilágította az arcát és Remus látta, hogy összevonta a szemöldökét.
A sarokban, a kibélelt kosárban eddig békésen szunyókáló cica nyugtalanul felemelte a fejét. Anne nemsokára otthagyta az ablakot, az állatkához sétált, leült a sarkára és elgondolkozva simogatni kezdte.
Remus az ölében pihenő Heine kötetre sandított, de már nem volt kedve tovább olvasni. Felkelt és némán csatlakozott a földön ülő nőhöz.
A kiscica már elégedetten dorombolt. Ásított egyet, aztán a hátára fordult, vakartatta a hasát. Anne egy negyed óráig játszott vele.
- Kiskoromban volt, hogy egyszerre három macskánk is volt a háznál –szólalt meg egyszer csak. A cica mostanra felélénkült, elkezdte pofozni Anne ujjait. –Te inkább kutyás vagy? –fordult Remushoz.
- Igen –mondta a férfi rekedten.
- Sajátod volt?
Ezen elgondolkozott.
- Volt… egy fekete.
- AU! Nicht kratzen! –szisszent fel Anne és elrántotta összekaristolt kezét. Megdörzsölte, de aztán látta, hogy nem vérzik, így újra odatartotta a kismacskának. Ő, mintha tudná, hogy rosszat tett és most bocsánatot akarna kérni, nyalogatni kezdte a kezét. Élvezettel nyalta a sós bőrt, aztán rágcsálni kezdte a jegygyűrűjét. –Nana! –szólt rá a nő, és most már végleg elvette a kezét. Lopva ellenőrizte, hogy a féltett ékszernek nem esett-e baja, aztán felült az egyik székre.
Remus maga elé meredt. Anne az asztalon hagyott Heine kötetet lapozgatta.
- Mikor jön vissza a férjed? –kérdezte a férfi némi belső hadakozás után.
A nő beharapta a száját, aztán visszatemetkezett a könyvbe. Tudta, hogy Remus még mindig a válaszát várja, hát nagy nehezen kipréselte magából:
- Ich weiß es nicht.
Remus ezt már értette. Nem tudom.
- Sajnálom –mondta két perc néma csönd után. –Nem kellett volna megkérdeznem.
De Anne csak a fejét ingatta.
- Nem titok ez már senki előtt sem.
- Mi? –kérdezte egész csendesen Remus.
- Az egész –mondta Anne lemondóan. Várt még egy kicsit, talán összeszedte a gondolatait, aztán belekezdett. –Ő külföldön van, de már két éve lassan. Libanonban, azt hiszem.
- Mit csinál ott? –tudakolta a férfi, mert Anne máris elakadt.
- Katona. Neki ez a hivatása.
Libanonban háború van.
- És… kirendelték?
A nő a fejét rázta.
- Magától ment. Ő onnan származik. Azt mondta, hogy őneki muszáj odamennie.
Remus kipréselt magából egy „értem”-et. Nem mert és nem is akart többet kérdezni.
Anne talpra állt.
- Úgy fázom. Te nem? –szavait hangos dörrenés nyomta el.
A vihar mintha pontosan felettük tombolt volna. A fákat tépte a szél, a faburkolat a falakon meg-megreccsent, az ablaküvegek vészjóslóan rezegni kezdtek. Újabb villámlás és dörrenés.
Tobi felsírt és hallani lehetett apró lépteit a fa lépcsőn. A földszintre érve anyjáig futott, aki az ölébe kapta.
- Hab’ keine Angst! –mormolta neki és védelmezőn átölelte. Anke vékonyka alakja is megjelent a lépcső legalsó fokán. A következő dörrenéskor ő is a felnőttekhez futott, és mivel Remus olyan közel állt Anne-hez, kettejük közé furakodott, hogy biztonságban legyen. Átölelte mindkettejük derekát és a férfi épp végigsimított a feje búbján, amikor egy erős szélroham kicsavart egy vékonyabb fát a földből és a szemük láttára vágta be vele a szoba másik sarkából nyíló ablakot.
Az ablaküveg apró darabokra tört, a gyerekek felsikítottak, Anne pedig rémülten hátrált velük pár lépést. Az eső szakadt, egyre folyt be a fa ágai közt a padlóra, és a többi ablak is veszélyesen remegni kezdett.
A nő lerakta kisfiát a kezéből és valószínűleg száraz rongyok után indult, amikor újra villámlott és eltalált a közelükben egy másik fát. Hallották, ahogy ijesztő erővel kidőlt és beleremegett a föld. A szél besüvített a törött ablakon, a függönykarnis lassan leszakadt és csattanva esett a padlóra, a közelben levő kisebb tárgyak sorra pottyantak a földre, némelyik össze is tört. Anne kiáltott valamit a gyereknek, aztán Remus a saját nevét hallotta, és nem habozhatott tovább.
A csomagjához ugrott, sietve előhúzta a pálcáját és suhintott vele párat. A fa visszahúzódott az ablakból, az üvegcserepek újra ép egésszé álltak össze a keretben, a függönykarnis felugrott a helyére, a kis vázák, órák és könyvek fürgén foglalták el régi helyüket.
Szokatlan csend telepedett a helyiségre, mintha a vihar is elhalkult volna. Remus csigalassan leengedte pálcás kezét és megfordult.
A kerekre tágult tengerkék szemek csodálkozást, zavart és félelmet tükröztek.
- Geht… geht ins Bett! –adta ki Anne nyugodt hangon az utasítást, mire a két kisgyerek, akik eddig értetlenül bámultak Remusra, felszaladt az emeletre.
Ágyba.
A nő megvárta, míg fent becsukódik az ajtó, aztán a férfit megkerülve az egykor törött ablakhoz sétált és hitetlenkedve megvizsgálta. Végighúzta finom kezét az ablaküvegen, majd megfogta a száraz függönyt.
- Hogyan? –motyogta maga elé.
A férfi nyelt egyet. Megmarkolta a pálcáját és már emelte volna, hogy emléktörő bűbájt olvasson a nőre, de Anne hirtelen megfordult és a szemébe nézett.
- Én… varázsló vagyok –mondta végül, és egy arcizma sem rándult. De a kutató pillantást nem sokáig állhatta, félre kellett néznie.
- Nein, das gibt’s doch nicht…! –jelentette ki a nő és megrázta a fejét.
Ilyen nincs.
- Anne! –tett egy lépést felé.
- Nein, Remus! Ich bin nicht so dumm! –csattant fel.
Nem vagyok ilyen ostoba.
- Cssss! Nyugodj meg! Ruhe!
- Nein!
- Anne! –végre melléért és megragadta a vállát. –Ganz ruhig!
De a nő most a pálcára meredt.
- Ich hab’ das schon gesehen! Früher! –Látni. Korábban. –Aber ich wußte nicht, was das ist! –kiáltotta, azzal kitépte magát a karjaiból.
- Ne, Anne! Ne félj! Keine Angst!
- Ich hab keine Angst! –mondta önfejűen és kihúzta magát. Nem félek. –P-pack das Zeug weg! Bitte!
Elpakolni.
- Gut, gut!
Remus lehajolt a batyujához és gondosan elcsomagolta a varázspálcát. –So –mutatta fel üres kezét. –Jetzt Zufriedenheit?
Elégedett vagy?
Anne bizonytalanul méregette még egy kicsit, aztán kifújta a levegőt és elhúzta a száját.
- Csak zufrieden… Amúgy értelmetlen. Igazából „Bist du zufrie…” –de Remus nem hagyta neki, hogy befejezze. Villámgyorsan mellette termett és szorosan magához ölelte. Nemsokára megérezte Anne puha karját a hátán.
- Szóval… láttad már? –kérdezte félpercnyi csend után.
- Láttam, amikor kivettem néha a szennyesedet. Csak nem tudtam, hogy mi az –Kibontakozott az ölelésből és elhúzódott tőle. –Nem tudom, most mit kell mondani.
Remus jóságosan elmosolyodott.
- Ugye nem félsz tőlem?
Anne pislantott egyet.
- …Nem.
- Anne! Ha akarod, soha többet nem veszem elő! –ígérte.
A nő karba fonta a kezét és bólogatni kezdett.
- Azért… ha baj van, veheted. Csak ne a gyerekek előtt.
Remus komolyan bólintott.
- Most lefeküdni szeretnék. Fáradt vagyok. Gute Nacht! –mondta Anne, azzal elhagyta a szobát.
A férfi lerogyott az egyik székre. Sokáig ült álmosan a helyén, hallgatva az eső kopogását az ablakokon. Csak akkor bújt ágyba, amikor az emeleten Anne lámpája is kialudt.
***
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
