|
7.rész
2008.10.11. 00:33
folytatás...
*
1990. augusztus
Álmában a hálókörleti ágyán ül és olvas. Valami krimi és már csak pár oldal, a gyilkos belesétál a csapdába és minden kiderül. Olvasta már ezt, tudja, de nem emlékszik belőle semmire…
Kurjantgatás hallatszik odalentről. Aztán lépések zaja. A szíve erőteljesebben kezd verni, de honnan a csudából tudja ilyen biztosra…? Sirius nagy robajjal tépi fel az ajtót, haja zilált, nyakkendője a homlokára van kötve, iskolai szürke pulóvere a kezében, azzal csapkodja Jamest. A szemüveges fiú védekezik, saját összecsavart pulóverét használja fegyverként. Végül Siriusnak sikerül kizárnia a szobából, megbűvöli a kilincset és nagyot kacag, amikor társa az ajtó másik oldalán fájdalmasan felkiált.
Csend, Sirius zihálva felé fordul. Most ő következik.
A nyurga fiú levágódik az ágyára, és a hullámzástól elveszti a szót, ahol tartott. Tudja, hogy őt nézi, így közönyös arccal lapoz egyet.
„Na mi van?”
„Semmi” –Mondja. És boldog.
Sirius vár egy kicsit, aztán…„Hallottam valamit.”
„Igen?” Jó húzni az időt.
„Igen.”
„Mit?”
„Na mit.”
„Ne számíts rá, hogy barkóbázni fogok.” –Kijelenti.
Sirius elkomorodik. Késő.
„Ez így nem vicces.” –A fiú durcásan otthagyja. És ő csak fancsali képpel néz utána...
…Egy borzasztóan unalmas gyűlésen vannak. James az asztal másik oldalán grimaszol nekik, amíg Lily jól oldalba nem böki a könyökével.
Aztán széknyikorgás és végre mindenki mehet a dolgára. Veszi a kabátját, amikor Sirius mögéáll és a fülébe súgja:
„Szerintem Albus meleg.”
Ő pedig nevet, nevet, szinte hahotázik. Aztán szeretkeznek és a nevetés ott cseng a fülében, de végül elnyomják a nyögések és a régi ágyrugók.
Kinyitotta a szemét. Pislogott párszor, hallgatta a falióra megszokott ketyegését, majd kikelt az ágyból.
Pizsamában lépett be a konyhába, hogy igyon valamit. Utána rájött, hogy sürgősen be kell állnia a hideg zuhany alá. Eszébe jutott az emeleten alvó nő és meggyorsította a lépteit a fürdőszoba felé.
*
- Még egyszer mondd milyen nap is van ma? –tudakolta aznap, reggeli közben.
- Dank-, Buß-, und Bettag.
- Öhm. És angolul?
- Bűnbánat és hálaadás –mondta Anne türelmesen mosolyogva.
Nemzeti ünnep, augusztus harmadik vasárnapján.
- Oké. És biztos, hogy jó ötlet, ha én is megyek?
- Mi mind megyünk! Örökre –szólt Anke és beleharapott a vajas kenyerébe.
Remus odahajolt hozzá és a fülébe súgta az „örökre” helyes használatát. Pár hónapja kezdte tanítgatni angolul. A kislány fülig pirult és jó darabig nem szólt egy szót sem.
- De neked jönnöd kell! –erősködött Anne. –Karácsonykor sem voltál a templomban. Most már ideje.
- „Most már?” –kérdezte a férfi, de aztán gyorsan feltett egy új kérdést. Beszélgettek már erről Anne-nel, és azt is tudta, hogy a nőnek igaza van. Ha itt szeretne maradni, márpedig itt szeretne, akkor rá kell szánnia magát arra, hogy minél többször megjelenjen közösségi helyeken.
- Úgysem fogok érteni egy mukkot sem –dünnyögte, miután a nő a kezébe nyomta a neki varrt sötétzöld ünnepi ruhát.
- Ott leszek veled. Most pedig öltözz!
Az emeletet használta, mert Anne a nagybátyját és nagynénjét várta. Azt mondta, az egyházi ünnepekre náluk az egész rokonság együtt szokott érkezni. Remus olyan rég utazott már mugli gépkocsiban, hogy egészen izgatott lett, amikor egy sötétkék autó lefékezett a ház előtt. Kellett még egy-két perc, amíg elkészült, aztán kifújta a levegőt és csendben lesétált az emeletről.
*
Két óra múlva érkeztek vissza a házhoz. Megjárták a templomot, de Remus számára nem is a mise, a beszélgetések estek nehezére. Érteni már egész jól értette a kérdéseket, de a szókincsén és a kiejtésén még volt mit csiszolni. Ezt a legtöbb ember a tudomására is hozta, ha nem szavakkal, hát más módon. És azt a kérdést „Wie lange planen Sie noch hier zu bleiben?” vagyis hogy meddig marad, már nem is számolta, hányszor hallotta. Persze akadtak szép számmal kedves emberek is, akik barátságosan elmesélték neki az élettörténetüket vagy Angliáról kérdezgették. Főleg olyanok, akiknél dolgozott már valamit.
Már csak egy körülbelül másfél órás ebéd volt hátra, húsz emberrel.
Csodálatos.
Anne rokonai javarészt idős emberek voltak, velük egy idős talán csak két házaspár volt, egy-egy kisgyerekkel. Remus ettől félt a legjobban, de szerencsére alig foglalkoztak vele. Anne is ideges volt, túl sokszor tűrte a füle mögé a haját, és állandóan felugrált az asztaltól, hogy ő is segítsen a háziasszonyoknak.
Ebéd után mindenki kiült a kertbe; levegőztek, kávéztak és nézték, ahogy játszanak a gyerekek.
Remus épp visszafele tartott a mosdóból, és Anne-t kereste. A konyhából beszélgetés szűrődött ki. Valaki Tobit kérdezgette, hogy várja-e már az iskolát. Úgy tett, mintha csak az egyik festményben gyönyörködne a folyosón, közben a kisfiút hallgatta. Büszke volt magára, hogy ilyen sok mindent megértett.
Az egyszerűbb kérdések hamarosan bonyolult kifejezésekre váltottak és Remus most már csak töredékeket ismert fel: „lassan három éve” „…hiányzik a papa?”„…jó ember volt” „délutánonként” „Mondd csak, kisfiam…” „kirándulni menni” „anya nem szokott…” „karácsonykor” „…aki nálatok lakik…”
Remus mozdulatlanná dermedt.
- …Sag mal, mein Kleines. Wo schläft der Mann?
Hol alszik a férfi.
- Er heißt Remus! –hallotta Tobit felcsattanni.
- Gut, gut. Also, wo schläft Remus?
- Na, bei uns.
Hát nálunk.
- Natürlich, aber wo?
- Im Wohnzimmer.
A nappaliban.
- Ah, tatsächlich? –a nő hangja csalódottan csengett.
- Ja, Tante Emma.
- …Gut. Danke Tobi, jetzt darfst du zurück!
A kisfiú leugrott a konyhaszékről és kiszaladt a folyosóra. De nem botlott bele Remusba, mert a férfi már rég nem volt ott.
*
Anne a kert végében talált rá. A férfi ott guggolt a kutyaházhoz láncolt keverék kutyus mellett. A nő leült mellé a puha fűbe.
- Mi az? Elfáradtál? –somolygott és finoman oldalba bökte.
- El –bólintott Remus és tovább simogatta a kutyát. Az állat lustán kinyújtózkodott a földön, bágyadt volt a nagy melegtől. A férfi vett egy mély levegőt és a nőhöz fordult. – Anne…
- Hm?
Remus elnézte a nőt egy darabig, aztán csak kinyúlt és végigsimított egy hajtincsén.
- Egy virág –mutatta fel a körömnyi puha pamacsszerű növényt, amit kiszedett a hajából, aztán leszórta a fűbe. Anne halványan elpirult, és az ölében levő szalvétába bugyolált csomaggal kezdett játszani.
- Mondtam Tobiéknak, hogy nemsokára indulunk.
Remus hümmögött és vakargatni kezdte a kutya füle tövét.
- Maradhatunk még, ha szeretnél –ajánlotta fel Anne-nek.
- Ó, nem.
- Vagy ha a Tobiék játszanának.
- Annyira nincsenek jóban a gyerekekkel… Nem tartjuk nagyon a kapcsolatot se a Wittmer, se a Rüegg családdal.
- De hát nem egy városban éltek? –lepődött meg Remus.
- De… Rüegg-ékkel –Anne láthatóan zavarba jött. –Tudod, akik mellett ültünk. Csak hát messze laknak tőlünk. Ők sokkal elfoglaltabbak, mászkálósak. És minekünk kocsink sincs.
- Na és… hány rokonod van a városban? –tudakolta a férfi.
- Itt? Az én nagynéném és nagybátyám. És az ő testvéreik meg Onkel Hans szülei. A többiek a környező falukból utaztak be.
- Jó sok kocsi áll kint a ház előtt… –gondolkozott el Remus. –Te tudsz vezetni?
- Apa tanított, de nincs papírom róla. Hogy van ez a szó?
- …Jogosítvány?
- Jogosítvány –ismételte engedelmesen a nő. –Te, Remus? Te már vezettél?
- Nem. Nálunk mást volt a szokás. Mindig sietni kellett és azt használtuk, amit meséltem neked.
- A kandallót? –suttogta Anne.
- Többek között. De érdekesnek tartom a vezetést. Kiskoromban pár évig volt autónk, csak aztán el kellett adnunk.
A nő kicsomagolta a szalvétába csavart süteményt és odanyújtotta Remusnak.
- Megkóstolod?
- Edd csak meg nyugodtan.
- De teneked hoztam.
A férfi óvatosan méregetni kezdte az édességet. Végül felé nyúlt, de Anne elhúzta előle.
- Piszkos a kezed. Várj… –azzal a kezébe vette a sütit és Remus szája elé tartotta, hogy beleharaphasson. A férfi összerágta a falatot, aztán elfintorodott.
- Ez mézes.
Anne halkan felnevetett, majd anyáskodón letörölte a morzsát a szája szegletéből. Remus szelíden visszamosolygott rá.
Pár pillanat múlva Anke futott hozzájuk.
- Mutti!
- Ja, Schatz?
- Monika fragte, ob Remus mein Vater ist!
Anne összeráncolta a szemöldökét. Egy kislány Anke apjának nézte őt.
- Ich hoffe, du hast gesagt, er ist es nicht –mondta szigorúan.
- Ja…
- Na dann, das war’s. Geh bitte und sag Tobi, wir fahren bald nach Hause!
- Gut! –azzal a kislány sarkon fordult és elszaladt.
Remus csöndben maradt. „Remélem megmondtad neki, hogy nem az apád.”
Anne felállt, leporolta a szoknyáját és a kutyának dobta a sütemény maradékát.
- Te is készülődj, kérlek! Köszönünk és megyünk –mondta a férfinak, azzal elindult a ház felé.
***
1990. szeptember
Két héttel az ünnep után újabb rendezvényt tartottak. Volt kirakodóvásár, élőzene, egész napos műsorok –mind-mind jótékony célra.
- Az előbb futottunk mi össze Gottsched-ékkel a mosdó előtt. Meghívták magukhoz Anke-t és Tobit –újságolta Anne, amikor visszatért a kerti padnál üldögélő Remushoz. Kicsit kiabálnia kellett a tömeg és a zene miatt. –Már el is szaladtak a dolgaikért.
- Ott is alszanak?
- Ja –bólintott a nő és leült a férfi mellé.
Ez nem új keletű dolog volt. A szomszédban is két gyerek volt, egy fiú és egy lány; havonta egyszer-kétszer kis koruk óta egymásnál aludhattak.
- Na és most mit csináljunk? –kérdezte Anne és belekortyolt az italába.
- Mihez lenne kedved?
- Hát… maradjunk még egy kicsit. Most kezd hűvösülni az idő.
- Hű-vö-söd-ni! –szótagolta a férfi, egész közel hajolva Anne füléhez. Vagy inkább a nyakához. A nő nevetve felé fordult.
- Hűvösödni –mondta vidáman. –Most kezd hűvösödddni.
- Úgy van –szólt Remus komolynak szánt hangnemben. Kicsit melege volt az egész napos hűségtől és a zenebonától zsongott a feje.
- Fáradt vagyok –tájékoztatta Anne, majd felhajtotta az italát, és felpattant a helyéről. –Tudsz táncolni?
- Öö. Igen, de nem fogok. Vagyis nem! Nem is tudok! Két bal lábam van.
Anne felkacagott.
- Naaa, bittö! –azzal megfogta a kezét és szelíden meghúzta.
- Vergiß es!
Felejtsd el.
- Én is béna vagyok, de már évek óta nem táncoltam. Egyetlen egy, ez úgyis lassú, és utána elmehetünk haza!
- Vagy maradunk még pár órát, de nem táncolunk –vetette fel Remus reménykedve, de ez a javaslat süket fülekre talált.
Végül mégiscsak feltápászkodott és elslattyogott a tánctérre, jól a tömeg közepébe, hogy még véletlenül se bámulja senki. Anne hozzásimult és átkarolta a nyakát. Jó volt az illata, bár neki mindig az, szóval most miért is lepődött meg rajta? És ez is egész elviselhető… Csak dülöngéltek ide-oda, alig tartva a zene ütemét. Remus azon kapta magát, hogy mosolyog.
- Hány emberrel táncoltál már életedben? –kérdezte Anne.
Bevillant egy kép, aztán még egy, aztán megint egy… Az utolsónál összeszorult a mellkasa, de uralkodott magán.
- Olyanokat tudsz kérdezni –nevetett, majd amikor a nő rápillantott, gondolkodás nélkül lehajolt és megcsókolta. Leállt a zene, még táncolni is elfelejtettek, csak csókolták egymást, gyorsan és hevesen… de rövid ideig. Alighogy összeért a nyelvük, Anne hátrahőkölt és beharapta a száját. A zene visszatért a fülükbe. Remus vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. A nő a füle mögé tűrt egy kósza tincset, visszabújt hozzá és megpróbáltak tovább táncolni.
*
Már ciripeltek a tücskök, mire hazaértek. Anne megkérdezte Remustól, hogy enne-e valamit, de ő csak megrázta a fejét. Egymás után megfürödtek, előbb a Anne, utána Remus. A hideg víz ezúttal is jót tett, meg sem törülközött, mert fülledt volt az este. A nyakát masszírozva nyitotta ki a sarokban álló komódot és kivette a pizsamáját.
- Oh –mondta, amikor megfordult. Anne mindig meg szokott ágyazni neki. A férfi nem szerette ezt, az első időkben szinte naponta kérte, hogy ne tegye, de a nő hajthatatlan volt. Egyedül úgy tudott „kifogni” rajta, ha rögtön a vacsora után megcsinálta magának, de valljuk be, ezt elég sokszor elfelejtette.
Remus végül vállat vont és elindult a fekhely felé. De megtorpant és csigalassan a lépcső felé sandított. Nem tudta megmondani, mi vitte rá, hogy felmenjen, hiszen az is lehet, hogy Anne csak nagyon fáradt és egyszerűen nem volt kedve… Kop-kop. Idióta vagyok.
A nő az ágyon ült felhúzott lábakkal és olvasott. Jane Austint, angolul, amit Remustól kapott.
Volt valami furcsa, zavaró a tekintetében, amikor a férfira nézett.
- Öhm. Még csak itt tartasz, vagy már újraolvasod? –kérdezte Remus, mert a könyv nagyon az elején volt kinyitva.
- Újraolvasom –válaszolta a nő, és Remus egy nagyobb lendülettel leült mellé az ágyra. Azonnal megcsapta a tusfürdő illata. Szereti ezt az illatot.
- Remus?
- Tessék.
- Gyere ide! –mondta Anne és megremegett a hangja.
A férfi közelebb mászott hozzá a nyikorgó matracon, és amikor közvetlenül egymás mellett ültek, rövid habozás után lehunyta a szemét és szájon csókolta.
Eldőltek a takarón, Remus nemsokára magára húzta a nőt, úgy csókolták tovább egymást, előbb lassan, gyengéden, aztán szenvedélyesebben. Anne fel-felsóhajtott, amikor a férfi ajkai elhagyták az arcát és lejjebb tévedtek. Hamarosan átfordultak és Remus fölé kerekedhetett.
Tudta, hogy ez az a pont, ahol még képes megállni. Meg is kell tennie.
Legördült róla a hátára, és eltakarta a szemét a karjával. De Anne olyan szótlan volt, hogy nemsokára oldalra pillantott. A nő őt nézte.
Remus nem tudott semmi értelmeset mondani. Nem tudta, mi lenne a jó megoldás: ha most feltápászkodna és szépen kisétálna a szobából, vagy itt maradna és… végre…
A kérdést azonban nem ő döntötte el. Anne mellébújt és szótlanul végigsimított a mellkasán. Vékony ujjaival cirógatni kezdte a bőrt a hasán, ott, ahonnan felcsúszott a pizsama felső. Aztán lassan, alulról fölfele elkezdte kigombolni az inget. Remus felemelte a kezét és magához húzta a törékeny testet. Anne megérintette az ajkait, és mielőtt megcsókolta volna, mintha egy halvány mosoly futott volna végig az arcán.
*
Egymás karjában feküdtek és csak hallgatták a késő nyári éjszakát. Kicsit fújt a szél, a falevelek halkan susogtak. Mintha a zene is felhallatszott volna a völgyből. Néha beszélgettek is, pár szavas kérdésekkel és kurta válaszokkal. Aztán szeretkeztek, újra és újra, a végén pedig már mindketten nevettek, mert jól van ez így, hát miért ne lenne? Sokkal hamarabb el kellett volna jutniuk erre a pontra.
- Most már mindig így lesz?
- Igen. Ha tényleg ezt akarod.
- Akarom –ezt súgta neki utoljára Anne, és szinte a következő pillanatban el is aludt.
Remus bódult fejjel hallgatta a békés szuszogást, elnézte összekulcsolt ujjaikat, beleszagolt a szőke tincsekbe.
Aztán pár óra múlva felkelt az ágyból. Csöndesen lesétált a földszintre, elővette a szekrényből a batyuját, benyúlt egy belső zsebbe és előhúzott pár papírt belőle.
Az udvaron, ahol bográcsozni szoktak, apró tűzet gyújtott a pálcájával és leült mellé.
Elolvasta Sirius versét, a levelét, amit megmutatott Anne-nek, majd a lángokba dobta. Volt még egy boríték a kezében, egy felbontatlan. Sirius utolsó, olvasatlan levele. Remus kifújta a levegőt és a tűz fölé tartotta, de aztán csak visszahúzta és remegő kézzel feltépte. Rezzenéstelen arccal átfutotta a sorokat, majd szétnyitotta az ujjait, és a pergamendarab magától hullott a lángokba.
Aztán előhúzott két fényképet. Végignézte, ahogy James és Lily és Harry és Peter mosolygó arca megolvad a tűzben.
- Isten veletek –szólt rekedten, aztán maga elé tartotta az utolsó képet, Siriust.
„…Na és mit kapok cserébe?”
„Semmit.” –Megvonta a vállát. „Vedd úgy, hogy fennmaradsz az utókor számára.”
„Utálom a fényképeket.”
„Érdekes, én mintha másra emlékeznék.”
„A szexelős meg a közös képek nem számítanak. Csak azt utálom, amin magam vagyok. Olyan bénán viselkedik a fénykép-énem. Egyedül nem tud mit csinálni... Mert egyedül rossz.”
Belenézett a szürke szempárba.
„Sosem leszel egyedül.” –Őszintén gondolta.
Sirius imádnivalón elmosolyodott.
„Dehogynem. Ezen a képen is egyedül leszek!” –Megszívta a cigarettáját, de közben lopva az ő arcát fürkészte. „Jó, kit érdekel, csináld!”
Ő pedig áthajolt az asztal felett és mohón szájon csókolta.
Amikor végzett, a fényképezővel kezdett babrálni; Sirius pedig elpirult, ténylegesen elpirult, majd zavartan elmosolyodott és a szájához emelte a cigarettát. Aztán villant a vaku.
Remus sokáig nézte a fényképet, úgy tűnt, sosem akarja beledobni a lángok közé, de végül mégis megtette, végre valahára megtette és amikor elégett a fotópapír, úgy érezte, Sirius arca is halványulni kezd a fejében.
Ha megszűnik valami, ami mindig ott volt, mert ott kell lennie, annál nincs is rémisztőbb dolog.
Remus érezte, hogy megváltozott, más ember lett. Nemsokára eloltotta a tüzet és a sötétben botladozva visszament a házhoz. Alig lépett fel a verandára, hirtelen fojtogatni kezdte valami, pedig az előbb már majdnem mosolygott, most viszont fáj, Úristen, de fáj, és a torkából váratlanul kiszakadt egy kiáltás, térdre rogyott és a mellkasához kapott. A zihálásnál és nyöszörgésnél nem adott ki hangosabb zajt, némán ordított és bőgött, szégyentelenül bőgött, minden porcikája rázkódott és egyszerűen nem akarta abbahagyni, nem tudta abbahagyni, mert Merlin Ő VOLT, az Egyetlen, az Igazi, és sosem gyűlölte, pedig mennyire akarta… Sirius Átkozott Black… Ő, aki miatt megromlott a viszonya a családjával, ő, aki megölte a fogadott családját és ő, aki nélkül soha, egyetlen nyomorult percet sem élhetett volna.
Van-e nagyobb, bűvösebb dolog a szerelemnél, vagy a végzetnél? Mert Remus valahogy egyiket sem érezte magáénak, egyiket sem érezte a kettejükének. Ez valami más volt, valami jobb, különlegesebb, ahogy a bölcsek mondják: „egyszeri és megismételhetetlen”. Annak kellett lennie. Nincsen rá szó, nem ismer, nem tud mondani, senki sem tudhat… mert ez az övék volt. Csak az övék.
***
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
