|
9.rész
2008.10.26. 17:34
folytatás...
*
Egy kristálytiszta, hűs vizű tó mellett fekszik. Bántja a szemét a fény, ezért a kezével árnyékot vet az arcára. Az ölében nyitott könyv pihen, de ő a tóban fürdő alakokat figyeli, Anne-t és a gyerekeket. Az örömteli sikolyok egészen a pokrócig elhallatszanak, ahol tábort vertek.
Már épp azon van, hogy felkel és csatlakozik hozzájuk, amikor megmozdul a közeli bozót. Csak egy pillanatig tart a szemkontaktus, de ahhoz elég, hogy talpra szökkenjen és az állat után fusson.
Valahogy odakerült a pálca a kezébe. Mégsem meri használni, mert lehet, hogy feltűnne valakinek…
Csak az ágak és a falevél recsegését hallja, de érzi, hogy nagyon közel van. A zöld fák lassan barnássárgává változnak, avar ropog a talpa alatt. Az egyik fa tövében észreveszi a fekete kutyát, amint egy kis csomagot húz a földön a szájával.
Gondolkodás nélkül küld egy csóvát felé, az állat elmenekül, a kis csomag pedig felsír. Odarohan, gyengéden emeli fel a földről és magához szorítja.
Harry…
Felmordul mögötte az állat, és amikor megfordul, már egy férfi áll a kutya helyén. Az azkabani talár van rajta, haja csapzott, szeme alatt mély karikák ülnek. Eszelősen elvigyorodik, és amikor elindul felé, rémülten veszi észre, hogy a pálcája eltűnt. Körülnéz az avarban, de egyszerűen nem látja, hová esett.
A baba még keservesebben sír, a férfi pedig eléri őket és mélyen a szemébe néz.
Ő émelyeg és bukfencet vet a gyomra. A térde remeg, menten összecsuklik.
Kétségbeesetten öleli a csöppséget, nem fogja hagyni, nem, csak a holttestén keresztül!
A férfi lassan felemeli piszkos kezét és végigsimít az arcán…
Remus kinyitotta a szemét és némán bámult bele a sötétségbe. Meg se moccant, még mindig a hányingerével küszködött.
Végül erőt vett magán, és amikor átfordult a másik oldalára, Anne szelíden somolygó arcával találta szemben magát. A hajnal első sugarai beköszöntek a kis szobába. A nő lustán kisöpörte az arcába lógó tincseket, és Remus kínkeservesen elhúzta a száját, hogy visszamosolyoghasson rá.
*
1993. augusztus
Ez az álom sokat ismétlődött. Ugyanúgy kezdődött, a tavalyi Bodeni-tónál eltöltött nyaralással, amikor a nagy melegben szinte az egész napot a vízparton töltötték. És mindig megjelent a kutya, a két lombos fa közötti dús bokorban. Remus egy idő után már akkor felpattant és futni kezdett az erdő irányába, amikor még semmi jel nem utalt Tapmancs közelségére.
Az őszi erdőben is szinte mindig ugyanazon az útvonalon haladt, úgy érezte, kívülről tudta az egészet. Csak az álom vége volt mindig más és más.
Néha elhibázta a kábító átkot, és a fekete kutya elszaladt a csomaggal a szájában. Néha Harryt találta el. Akkor azonnal felébredt.
Volt olyan, hogy egy éjszaka többször is álmodta ezt az álmot, s mert vissza is tudott emlékezett rájuk, próbált tanulni a hibákból.
Miután Harryt a karjába zárta, Tapmancsot is sikerült egyre többször leterítenie, amikor az állat vicsorogva ráugrott. De Siriust… ha a kutya visszaváltozott emberré, a lába földbe gyökerezett és kábán tűrte, ahogy a férfi szelíd erőszakkal elragadja tőle a babát és futásnak ered.
Ezen az éjszakán is ez történt. Remus nem bírt tovább aludni, friss levegőre vágyott. Hajnalig álldogált a hálószoba kis erkélyén, elnézve a távoli hósipkás hegyvonulatokat, mielőtt visszafeküdt volna.
A Nap már magasan járt az égen, mikor kinyitotta a szemét. A matrac másik felén meg volt ágyazva. Hasogatott a feje, mert túlaludta magát, nyúzott arccal kóválygott le a földszintre. Anne kis híján elejtette a tésztaszűrőt, amikor észrevette, hogy Remus közvetlenül mögötte áll.
- Guten Morgen! –mosolyodott el azután, s anyáskodón végigsimított az arcán.
- Miért nem ébresztettél fel? –kérdezte a férfi rekedten.
- Ó, ébresztettelek –szólt a nő és visszafordulva a tűzhelyhez, elzárta a gázt az egyik fazék alatt. –Azt mondtad: „hagy’ aludjak még”.
A férfi némán tudomásul vette a dolgot, mert nem emlékezett semmire.
Anne szólásra nyitotta a száját, de Remus csak türelmetlenül legyintett.
Az ebéd valószínűleg mindjárt kész, addig menjek és fürödjek le, öltözzek fel. Ezt akarja mondani.
- Tudom, tudom –húzta el a száját, aztán sarkon fordult és kisétált a konyhából. Anne kérdő tekintettel nézett utána.
*
Délután kiment a gyerekekkel a közeli rétre. Focizott velük egy darabig, aztán amikor Tobiék új játékot találtak ki, leült a lejtős domboldalra és tovább fürkészte a hegyeket, amik mögött sok-sok kilométerre Anglia partjait sejtette.
Elgondolkozva gyújtott meg egy szál cigit –ez héba-hóba előfordult az évek során, amikor éppen telt rá- és a homlokát a tenyerébe hajtva behunyta a szemét.
Mit írjon Dumbledore-nak? Megfelelő indok-e egy új család? Hiszen Harry már nem tartozik hozzá, nem is ismerik egymást. És nem is kell megismernie egy ilyen gyáva alakot. Miért kérte fel Dumbledore pont őt a fiú védelmére?
Milyen képességeknek van ő birtokában, ami másnak nincs meg?
Összehúzta a szemöldökét, mert túlságosan nyilvánvaló volt a válasz. Ő az egyetlen élő ember, aki úgy ismeri Sirius Blacket, mint a tenyerét. Vagyis csak azt hitte, hogy ismeri. Nem, ha ismerte volna, rájöhetett volna, mire készül, rá kellett volna jönnie, és tennie kellett volna valamit… Hát így álljon Harry szeme elé? Egy nincstelen senki, akit átvertek, aki túlélte a háborút, mert elmenekült, aki nem segíthetett a szülein, mert ott sem volt, nem is tudott a Fidelius bűbájról, hát milyen barát az ilyen?
Hogy tudna vigyázni a fiúkra? Hogy tudna akár egyetlen rövid történetet is mesélni neki Lilyékről, anélkül, hogy a szégyen és az önutálat hatalmába ne kerítse? Hogyan lenne képes megvédeni őt Blacktől? Dumbledore nagyon téved, hiú reményeket táplál, mert nem ismeri Sirius Blacket, nem tud segíteni a nyomozásban és nem is akar.
Megszívta a cigarettáját.
Aztán megérezte Anne finom kezét a vállán. Villámgyorsan megfordult és a nő után kapott, az ölébe húzta és száját mohón a rózsaszín ajkakhoz nyomta. Anne nem bánta a dohány ízét, tűrte a vad csókot, a hátán és a fenekén matató erős kezeket.
Black animágus. A Roxfort nagyon biztonságos hely, de Black ismer minden titkos alagutat és Dumbledore nem tudja, hogy alakot tud váltani. Sürgősen figyelmeztetni kell őt…
Kinyitotta a szemét és elhúzódott, Anne pedig kipirult arccal fürkészte a vonásait. Remus maga elé meredt, aztán a következő pillanatban felpattant és szó nélkül a ház felé indult.
Csak amikor már maga elé húzott egy fehér papírt és a kezébe vett egy golyóstollat, bizonytalanodott el megint.
Mit írjon? Nem elég egy mondat, és ha Dumbledore tudomást szerez a részletekről... az éjjeli csavargásokról… Ágasról és Féregfarkról…
Megborzongott. Hogy tudna valaha is elé állni és a szemébe nézni, azok után, hogy annyi mindent megtett érte, ő pedig…
- Hálátlan vagyok. A legrosszabb… –suttogta undorodva maga elé, majd eldobta a tollat.
Anne ott állt az ajtókeretben és tehetetlenül nézte a vívódását.
*
Eltelt egy hét. Remusnak ez idő alatt sikerült úgy-ahogy meggyőznie magát, hogy Black kutyaként sem jelent veszélyt az iskolára, hiszen a védővarázslatok emberi vagy állati behatolót egyaránt távol tudnak tartani. Nincs különbség, hogy milyen alakban próbálkozik… Dumbledore ismeri az összes alagutat, de a biztonság kedvéért ő is lerajzolta azokat, amikről tud.
Amikor elkészült, összehajtotta a levelet és betette egy megcímezetlen borítékba.
A sarokban kiscica nyávogás hallatszott, majd Anne hangja: „Shhhhh!”
A férfi letette a tollat, felállt és a macskakosárhoz sétált. Leült a kosár melletti székre, onnan nézte, ahogy Anne a nemrég született kiscicákat simogatja.
- Meg fogsz fázni a földön ülve –szaladt ki a száját.
- Nyár van –dünnyögte a nő válaszul, aztán a füle mögé tűrte a haját és felnézett a férfi arcára. –Végeztél?
Remus nyelt egyet, de nem válaszolt. Anne szaggatottan felsóhajtott, aztán feltérdelt és a férfi elé mászott. Átölelte a derekát és a combjára hajtotta a fejét. Sokáig maradtak így, némán, Anne jólesően behunyta a szemét, Remust viszont megbénította a döbbenet.
Csak nézte a törékeny alakot maga előtt, szerette volna elfésülni a haját arcából, de a kezei erőtlenül lógtak a szék két oldalán. Összeszorult a mellkasa.
- Mi… mit csinálsz? –szólalt meg rekedten.
Semmi válasz.
- Anne… ne csináld ezt! Hallod?! –végre megmozdult, megragadta a nő vállát és ellökte magától. Aztán letérdelt mellé a földre, belenézett a tengerkék szempárba, majd erősen magához szorította. Anne sírni kezdett.
- Itt maradok! Ezt… ezt írtam! –bizonygatta Remus. –Megmondtam neked, hogy nem hagylak itt titeket!
Anne válaszul csak még hevesebben zokogott, kezeivel görcsösen markolva a férfi ingjét.
A levél érkezése óta ezen az estén szeretkeztek először, Remus pedig utána nem álmodott semmit.
*
A következő két napban minden igyekezetével azon volt, hogy kiverje a fejéből a Roxfortot, Blacket, Dumbeldore-t, Harryt és ezt az egész ügyet. Megpróbált kedves és vidám lenni; a gyerekek észlelték a változást, láthatóan örültek neki, s még Anne is hajlandó részt venni a játékában és segíteni neki. Talán még nincs késő elfelejteni mindent és a dolgok menete visszatérhet a rendes kerékvágásba.
Épp a verandán üldögéltek; Anke és Tobi ebéd után azonnal átszaladt a szomszédba, így kettesben maradtak, a nő újságot olvasott, Remus Anne egyik könyvét bújta. Nem vette észre, hogy a nő lassan már egy fél órája üveges tekintettel nézi a félig kész keresztrejtvényt.
- Geh –mondta olyan halkan, hogy csoda volt, ha a férfi meghallotta. De Remus összevonta a szemöldökét és becsukta a kötetet.
- Tessék?
- Menj. Menned kell.
- Anne, nem értem, miről…
- Angliába. A Roxfortba.
A férfi vett egy mély levegőt, talán hogy tiltakozhasson, de Anne talpra állt és összehajtotta az újságját.
- Kaptam egy levelet reggel. Kamiltól jött. Végre hazajön. Egész nap azon gondolkoztam, hogy mondjam el neked.
Remus megdöbbent. Gépiesen felállt és követte a távozó nőt a házba.
- Hazajön?
- Igen –mondta Anne, majd egy darabig még küzdött a vonásaival, végül megkönnyebbülten elmosolyodott. A szoknyája zsebéből előhúzott egy borítékot és felmutatta Remusnak. A levél gyűrött volt, a bélyegen valami arab írás, alatta Anne címe. Tehát igaz.
- Értem –mondta a férfi. Ostobának érezte magát és még fel sem ocsúdott első döbbenetéből. Meg akarta kérdezni, mikor jön haza, de Anne megelőzte.
- Azt írta, amint feladta a levelet útnak indul.
Remus tekintete újra a borítékra tévedt; megpróbálta kivenni a pecséten a dátumot, de a nő ujjai eltakarták.
- Tessék –a következő pillanatban már az orra előtt tartották a borítékot, de Remus inkább elfordította a fejét.
- N… nem –motyogta, aztán hátrált két lépést és lerogyott az egyik székre.
Anne visszasüllyesztette a levelet a zsebébe, majd bűnbánó arccal letérdelt Remus elé és végigsimított az arcán.
- Remus figyelj, én… annyira sajnálom! Nagyon megkedveltelek és a gyerekek is és tudnod kell, hogy ha Kamil nem jönne haza, akkor mi… jaj, annyira sajnálom!
A férfi kábán felemelte a kezét és végigfésülte az ujjaival a nő haját. Anne behunyt szemmel tűrte. Az ujjbegyeit végighúzta a pirospozsgás arcon, majd az ajkain, ekkor azonban Anne elhúzódott és felállt.
- Nicht –szólt rá halkan és beharapta a száját. –Remus, es tut mir wirklich leid.
Sajnálja.
A férfi nyelt egyet, mert száraz volt a torka.
- Ugyan! Ez igazán jó hír… Örülök nektek. És én is sajnálom.
- Köszönöm –bólintott sután Anne, aztán kínos csend telepedett a helyiségre.
*
A Bódeni tó partján áll. Többször elutaztak ide kirándulni, megszerette ezt a tavat. Szeles időben, ahogy hullámzott, megtörte a napsugarakat a felszínén és csak úgy dobálta a kacsákat, akik viszont ezzel mit sem törődve úszkáltak tovább. Talán vízi állatnak kellett volna születni. Vagy vízközelinek. Eltűnődik.
Aztán megfordul és sóhajtva futásnak ered, és a következő pillanatban feltűnik a nagy fekete kutya. Elszántan követi az erdei út mentén, aztán be a bozótosba, jobb kezében markolva a pálcáját. Az erdő egy kicsit más most, több a zöld levél a fákon és talán egy kicsit világosabb is van.
A baba felsír és ő kilő egy átkot. A kutya egy fatörzsnek csapódik, nagyot nyüszít, aztán mozdulatlanná válik. Leguggol a babához és magához szorítja. Semmi baja.
Amikor megfordul, a lába előtt már Black fekszik, hátát a fa törzsének támasztva, erősen lihegve. Némán az ő arcába néz és vár.
Nyel egyet és megszorítja a kezében levő pálcát, nehogy kicsússzon izzadt tenyeréből. Meg-megrándulnak az alkar izmai. Habozik. Tesz egy lépést, leguggol a férfihoz és belenéz a szürke szemekbe. Legszívesebben félresöpörné a fekete tincseket, hogy jobban lássa őket, de így is megteszi. Nincs ott, amit keresett. Nem látja a fényt, és nem látja saját magát sem.
Felemeli a pálcáját és némán suhint vele egyet. A zöld fény egy pillanatra elvakítja, pislognia kell párszor, aztán feláll és miközben visszaindul a tóhoz, gondosan összébb húzza Harry-n a pólyát, hogy a kicsi meg ne fázzon.
*
Kora hajnal volt, vörösen izzott fel a napkorong. Már fényárban úsztak a hatalmas fenyők és a távolban a rét. A kis faház barna fala.
Az ágyon ülve kötötte a cipőjét, majd amikor végzett, csigalassúsággal a vállára kanyarította a köpenyét és a batyuját. A pálcáját zsebre akarta tenni, de a zseb nem volt üres. Előhúzta a Dumbledore-nak szánt kész levelet, leguggolt a kandalló elé és a parázs közé dugta.
Megreccsent a lépcső, majd Anne vékony alakja jelent meg a földszinten. Hófehér hálóingben volt és egy rózsaszín kardigánban, amit Remus vett neki az egyik karácsonyra.
Szótlanul bement a konyhába, és elővette a hűtőből az elcsomagolt szendvicseket. A férfi egy biccentéssel köszönte meg az útravalót. Anne kikísérte a ház elé.
A gyerekek még aludtak, Remus el sem búcsúzott tőlük tegnap este. Kibotorkált a verandára és visszafojtott egy ásítást. Nem aludt valami sokat az éjjel. A hajnali sugarak hunyorgásra kényszeríttették a szemét. Lágyan fújt a szél. Úgy érezte, ez a legszebb reggel, amit valaha megélt ezen a helyen.
Megfordult, hogy még egyszer Anne szemébe nézhessen és mondjon neki valamit. Nem találta a szavakat. Felemelte a kezét és lassan kinyúlt felé. Meg akarta csókolni, Merlin, nagyon meg akarta,legalább még egyszer, utoljára, búcsúzóul. Tudta, hogy Anne is vágyik rá, látta a szeme csillogásán.
Végül csak a füle mögé simította a kedvenc szőke tincsét és lassan elmosolyodott. Összeszorult torokkal állt még és várt, hátha a nő átlépi az a fél méter távolságot és a nyakába borul, most, utoljára. De Anne csak visszamosolygott rá.
- Leb wohl, Schatz! –ezek voltak az utolsó szavai hozzá.
Ég veled.
Remus pedig lehunyta a szemét, aztán megfordult, dobott egyet a batyuján, hogy ne vágja annyira a vállát, aztán elindult az úton.
Anne becsukta a bejárati ajtót, és még sokáig nézte a távolodó alakot a függöny jótékony takarásában.
- Leb wohl, mein Schatz –mondta magának, miután a férfi alakját elnyelték a dombok.
Aztán végigsétált a csendes kis szobán, kisimítgatta a terítőt, megigazított egy-egy keretet a falon, pakolgatott. Amikor a kandalló mellé ért, elgondolkozva meredt a parázsra, majd a konyhaasztalhoz lépett és magához vette a levelét. Lassan visszasétált vele a kandallóhoz, majd galacsinná gyűrte a jelentéktelen papírt és beledobta Remus félig elszenesedett levele mellé.
Halvány félmosollyal átölelte a hasát és lehunyta a szemét. Melegséget érzett a lelkében. Nem sírt.
Vége
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
