Tizenkettedik fejezet

Pár perc múlva már egymás mellett ültek a földön, ugyanott és ugyanúgy, ahogyan azt előző este tették. Sirius láthatóan idegesen és nyugtalanul fészkelődött, tekintetével megállás nélkül a szobát pásztázva. Remus ezzel szemben úgy ült, mint akit lebetonoztak. Lelki szemei előtt újra és újra lepörgette az eseményeket. Rendben. Szóval úgy viselkedett, mint egy szerelmes, teljesen őrült csitri. Remek. Bár legalább a másik fiú nem akadt ki rajta. Sőt. Kimondottan hálásnak is tűnt. Hogy ő maga mit érzett, azt már nem tudta ilyen könnyen megfogalmazni. Főleg azt, hogy mit érez a másik fiú iránt. Szimpatikus volt neki, hiszen kezdettől fogva emberként bánt vele… és azután is, hogy megtudta a titkát. Hálás is volt… tulajdonképpen az életét köszönhette neki… több alkalommal is. De mégis mit látsz még benne? Persze kedves, vicces és jóképű és…

Remus kétségbeesetten vetette hátra a fejét, ami nagyot koppant a falon. Fájdalmasan felszisszent, amire már a másik fiú is feleszmélt és aggódva felé fordult.

-Jól vagy?

… és törődő… végem van.

-Persze. Soha jobban… -grimaszolt Remus, miközben sajgó kobakját szorongatta. –De az biztos, hogy Mrs. Maddison nem ússza meg, ha legközelebb találkozom vele.

-Mégis mit mondott neked? Olyan… furcsán viselkedtél –nézett rá szemöldök ráncolva Sirius.

-Sajnálom, tényleg…

-Ne, semmi baj! –vágott közbe gyorsan a másik. –Tényleg. Én… szóval jól esett, amit mondtál.

-Oh. Értem. Hát…

-Igen.

-Igen.

Hosszú ideig ismét csönd telepedett közéjük. Remus szórakozottan tapogatta a fején képződött púpot, Sirius pedig abbahagyta az ideges nézelődést.

Teltek-múltak a percek: negyedóra, félóra… mindketten érezhetően egyre feszültebbek lettek, amikor már éjfél is elmúlt. Remusnak volt egy olyan sejtése, hogy ma éjszaka már talán nem is fog történni semmi. Ha pedig nem fog, akkor nem ücsöröghetsz itt tovább!

Már éppen szólni akart, de Sirius megelőzte.

-Miért mentél el otthonról?

A fiúnak kifutott az arcából a vér. Ez volt az a kérdés, amitől a legjobban rettegett, amióta csak elhagyta a falut, ahol addigi életét élte. A legrosszabb az volt, hogy ő maga sem tudta rá a biztos választ.

Oldalra pillantott, de a másik fiú még mindig a falra szegezte a tekintetét. Úgy tűnt, nem akarja erőltetni a dolgot, amiért Remus hálás is volt. De hirtelen arra is rádöbbent, hogy tulajdonképpen ő is el akarja mondani. Remélte, ha beszél róla, talán ő maga is megérti, miért tette. A másik fiú is megnyílt előtte, ő miért ne tenné? Megbízik benne…

-Az egészben talán a tehetetlenség a legrosszabb, tudod? –suttogta rekedten a fiú. Szavai egészen távolinak tűntek, mintha nem is ő beszélne. Nem is tudta igazán hol kezdjen bele, de végül azt mondta, ami már gyermekkora óta kísértette… ”Miért? Miért pont én?” –Nem is a fájdalom, vagy a megaláztatások. Bármilyen furcsa is, ezekhez hozzá lehet szokni. Ha fájt valamim, legalább tudtam, hogy még élek. Ha kigúnyoltak, emlékeztem rá, miért nem lehetek velük. De az, hogy tudod, hogy az életedet nem te irányítod, hogy ki vagy szolgáltatva egy szörnynek, ami benned él… élősködik rajtad… és mégis te vagy, az egyszerűen… dühítő. Igen. Dühös vagy és tehetetlen.

-Miután a farkas megharapott, a szüleim gyógyítótól gyógyítóig, kuruzslótól szélhámosig cipeltek és mindenkinek hittek, aki csak egy cseppnyi reményt is látott a gyógyulásomban. És én, bár tudtam… már akkor is éreztem, hogy nincs esélyem a normális életre… én hittem nekik. Hittem benne, hogy ha igazán akarom, minden jóra fordul. Mint a mesékben, amiket anyám olvasott nekem… boldogan éltek, míg meg nem haltak, nem igaz? Nekem is van hozzá jogom. Arra csak később ébredtem rá, hogy egy részem meghalt azon az éjszakán. Az a részem, ami őszintén képes volt hinni ebben.

Remus vett egy szaggatott lélegzetet és behunyta a szemét. Jobb keze, amellyel eddig a földön támaszkodott, most beleütközött Siriuséba. Tétova ujjak kulcsolódtak össze és Remusnak most eszébe sem jutott, hogy elvonja őket.

-A szüleim… minden nappal távolabb kerültek tőlem. Nem értették, miért nem küzdök, miért nem akarok tovább valami eszement boszorkány kezelésére járni… miért adom fel ilyen könnyen? Nem adtam fel… csak belefáradtam. Mindig csak csepegtettek egy kis reményt szegény pici Remusnak, mielőtt végképp feladtam volna, hogy utána újból csalódnunk kelljen. Nem akartam ezt tovább. Nem értették, és én nem hibáztattam őket. A fiút akarták, aki valaha voltam… de én nem tudtam visszaadni nekik. Elkezdődött a véget nem érő vádaskodás, hogy kinek a hibája volt, mit kellett volna másképp tenni… és ott volt a többi ember is. A szülők féltették tőlem a gyerekeiket. Végül is… őket is meg lehet érteni. Az ember mindig is félt attól, amit nem ismert, nem igaz? Persze ezt nem lehet könnyen elmagyarázni egy 7 éves kisfiúnak…

-Anya! Anya! Hallottad? Azt mondják, tábort szerveznek! Ugye én is elmehetek?

Ugye? Mondd, hogy igen! –az aprócska, cingár kisfiú csillogó szemekkel várta

édesanyja válaszát. De ő csak fáradtan elmosolyodott és megrázta a fejét.

-Tudod, hogy nem engedhetünk el, kicsim. Már megbeszéltük… még… még túl

gyenge vagy!

-De ez nem igaz! Az átalakulás már több, mint egy hete volt! Megígérem, hogy

nem csinálok bajt és…              

-Elég legyen, fiam! –morogta halkan egy öreg karosszékben ülő, korához képest

sokkal idősebbnek látszó férfi. –Értsd meg, hogy ez a te érdekes is!

-De… apa, én…

-Remus! Ha egyszer azt mondjuk, hogy nem, akkor az azt is jelenti! Legyél jó

és segíts anyádnak a takarításban…

-Ez nagyon sokáig ment így. De ahogy nőttem… szóval… egy idő után megtanultam, hogy nem érdemes kérdeznem. Napjaim nagy részét olvasással és a házunkhoz közeli erdőben való bóklászással töltöttem. Iskolába nem járhattam, hiszen senki sem látott volna szívesen. Persze ez is csak az én érdekemben –nevetett fel keserűen Remus. Érezte, hogy Sirius ujjai szorosabbra fonódnak az övéi körül. Nem értette, miért teszi ezt. Undorodnia kellene tőle, úgy, ahogy mindenki másnak.

Érezte, hogy az emlékek hatására újból elönti a harag egész lelkét. Már nem is érdekelte, mit mond, csak meg akart szabadulni mindentől… ”Miért én?”

-De hiába rejtegettek a szüleim, az emberek mégis megtudták. A házunkat nagy ívben kerülte el mindenki. A ”holdkóros Lupin”-t megbélyegezték, mint egy gyilkost. Abban az időben rengetegszer gondoltam arra, hogy eljövök onnan. Bárhol jobb lett volna, mint ott…

-Anyám, mintha megérezte volna ezt, kétségbeesetten próbált marasztalni. Én pedig tovább áltattam magam, hogy ha legalább egymásnak megvagyunk, akkor semmi baj nem lehet. Ez persze megint nem működhetett sokáig…

-Hé! Marcang! Gyere! Lábhoz! –érkezett Remus mögül egy seregnyi kisgyerek

nevetgélő hangja. A fiú egy pillanatra behunyta a szemét, de megállás nélkül

folytatta az útját.

-Lupin! Nem hallgatsz a nevedre? –ez már a fiúval nagyjából egykorú srácok

kiáltása volt. –Ugyan, ugyan kisfarkas! Anyád még erre sem tanított meg?

Remus olyan gyorsan vettette magát a legnagyobb fiúra, hogy csapatának többi

tagja egy másodpercig reagálni sem tudott. Persze esélye sem volt. A meglepetés

ereje szertefoszlott és egyszerre hárman rángatták le a hangosan szitkozódó, betört

orrú fiúról. Ekkor valaki olyan erővel vágta gyomorszájon, hogy Remus térdre

rogyott és sokáig csak csillagokat látott.

-Tanuld meg, hogy hol a helyed! –köpte a szavakat az orrát markolászó csapatvezér.

-Az lenne a legjobb, ha eltakarodnál innen… mocskos vérfarkas. Mielőtt még másnak

is baja esik! –tette hozzá fenyegetően csillogó szemekkel, majd otthagyták a poros

utcán levegőért küszködő Remust

… másnak is baja esik…

-Nem volt nehéz rájönni, hogy a szüleimre gondolt. A faluban élő családok egyre növekvő ellenszenvvel néztek ránk. Nem hagyhattam, hogy történjen velük valami! Én…

-…eljöttél –sóhajtotta Sirius.

-Elszöktem. Ne szépítsük. Tudom, most azt hiszed gyáva vagyok… az is vagyok. De mégis mit tehettem volna? Álljak oda a Minisztérium elé és követeljek megfelelő bánásmódot? Tüntessek? –egyre hangosabban és elkeseredettben beszélt, abban a percben az összes haragját rá akarta zúdítani a világra. ”Miért, miért, miért én?” –Senki sem tudja, milyen érzés így élni! Azt hiszik én akartam ezt? Hogy direkt magamhoz édesgettem a farkast és megkértem, hogy ugyan, döntse már romokba az egész életemet? Hogy minden napomat attól való rettegésben kelljen töltenem, hogy valaki rájön a titkomra, és személyes hadjáratot indít ellenem! Én nem akartam ezt! Nem akartam!

Remus észre sem vette, hogy kirohanása közben Sirius egy mozdulattal magához ölelte és ő most az arcát a fiú ingjébe fúrva ismételte utolsó szavait. Nem akartam, nem akartam, sajnálom… Miért…

-Nem vagy gyáva –mondta határozottan Sirius, miközben ujjaival kicsit esetlenül Remus haját simogatta. –Azt tetted, amit helyesnek véltél. Arról pedig nem tehetsz, hogy az egész világ megőrült körülöttünk és minden ember csak azt látja, amit látni akar –Remus érezte, hogy a másik fiú arca a homlokához ér. Lassan felemelte a fejét és Sirius szemébe nézett. A szürke szempár állta a borostyán tekintetet. Valami azonban végérvényesen megváltozott ebben a pillanatban… Remus gondolkodás nélkül cselekedett.

Ajkaik félúton egymás felé találkoztak.

Olyan volt, mintha csak egy álomban járt volna… egy furcsa, zavaros, lehetetlen álomban, ahol semmit sem irányíthat. És abban a percben nem is akart. Tagjai egészen megbénultak, agya sűrű fehér ködben úszott. Nem érzett, nem látott és nem hallott semmi mást Siriuson kívül. Puha ajkai finom simultak az övéihez, mintha mindig is erre lettek volna teremtve. Kétségbeesetten kapaszkodott a fiú ingjébe, attól félt, ha elengedi, az rögtön elhúzódik tőle. Most nem bírná ki, most nem… nem, azok után, hogy megértette, elfogadta… nem viselné el az elutasítást. Csak még egy pár pillanatot…

-Sirius?

Az álom ezernyi apró darabra hullott. Sirius zavart, ijedt szürke szemekkel fordult a hang irányába. Remusnak még csak a fejét sem kellett mozdítania ahhoz, hogy tudja: Isabel áll mögötte. A valóság hirtelen ezernyi jeges szilánkkal szakadt rá. Mit csináltál? Hogy tehetted? Hogy képzelted?!

-Sajnálom… -dadogta, nem is annyira a fiúnak, mint a vádló hangnak a fejében. Olyan hirtelen kelt fel a földről, hogy teljesen megszédült.

-Sajnálom… -ismételte, undorodva magától, úgy, mint még soha. Vakon és süketen támolygott ki a szobából, fel az ezernyi lépcsőn, át a nyikorgó ajtón, egészen, míg remegő tagokkal az ágyára nem roskadt.

Nem hallotta Sirius utána kiáltott szavait, a felcsendülő keserű zongoraszót, a becsapódó ajtókat… semmit, csak a lelkében tomboló vihar mindent elnyomó zúgását.