Tizenharmadik fejezet

Mikor reggel felébredt, úgy érezte, mintha egy percet sem aludt volna. Sokáig csak mozdulatlanul feküdt az ágyában és megpróbált valamilyen értelmes megoldást találni a helyzetre… már ha volt ilyen.

Akárhogy is igyekezett, gondolatai minduntalan visszatértek az elmúlt éjszakára. Pontosabban… a csókra. Remus minden ilyen alkalommal gondolatban a falhoz verte a fejét. Hogy lehetetett ennyire… ennyire meggondolatlan! Bolond… szerencsétlen… Persze Siriusnak beadhatna egy mesét, hogy az átalakulás után… mondjuk úgy, hogy egy kicsit labilisabbá válik érzelmileg (igazából most még ő maga is erre szerette volna fogni a dolgot). De nem igazán hitte, hogy ez elfogadható magyarázat lenne.

A feje hamarosan fájdalmasan zsibogni kezdett és mivel lassan el kellett kezdenie a takarítást, úgy döntött nem emészti magát tovább az ágyban. Levette tegnap esti ruháit, és mivel akkor nem igazán foglalkozott a fürdéssel, most a fürdőszobának csúfolt, zsúfolt kis helyiség felé vette az irányt. Most egészen hálás volt, hogy a csapból napok óta nem folyt más, csak langyosnak is nehezen nevezhető víz. A hűvös cseppek azonban mégsem tudták teljesen elfeledtetni vele az érzést… Sirius tenyerét a tarkóján, ujjait a hajában, ajkainak édes ízét…

Remus idegesen kapott törülközője után… Szedd már össze magad! Istenem, egy pillanatra megbotlottál, és akkor mi van? Valószínűleg nem beszél veled többet, és akkor végre lezárhatod ezt is…abban úgyis nagyon jó vagy.

Kínos lassúsággal öltözött fel, minden másodpercet kihasználva, mígnem az óra elütötte a nyolcat. Hangtalanul indult lefelé a lépcsőkön, mágikus festményeken pompázó varázslók tekintete által kísérve. Mikor Sirius ajtaja előtt járt, gyomra hirtelen görcsbe rándult és izzadni kezdett a tenyere. Abban a pillanatban egyáltalán nem érezte volna gyávaságnak, ha visszarohan a szobájába, és soha többé nem jön ki onnan. Ez az, Lupin! Ez aztán az érett hozzáállás! –gondolta magában keserűen, miközben ökölbe szorult kézzel, ólomnehéz tagokkal továbbindult.

***   

De Siriust egész nap nem látta. Kezdetben még meg is könnyebbült kissé, hogy elodázhatja a kényelmetlen magyarázkodást, később azonban már inkább idegesebb lett a fekete hajú fiú titokzatos eltűnése miatt. Úgy tűnt, a Black család többi tagja nem vett észre az egészből semmit. Sőt…

Reggeli után, miközben Remus a koszos tányérokat pakolta egy hatalmas tálcára, az asztalnál olvasgató Mr. Black kiszólt újságja mögül.

-Lupin!

Remus kissé összerezzent a hirtelen, amúgy sem túl kedves megszólítástól. Meg már az idegeid sem a régiek. Még pár ilyen nap és valószínűleg a Szent Mungó zártosztályán végzed.

-Igen, uram? –kérdezte, elővéve legjobb modorát. Nem hiányzott, hogy még neki is feltűnjön valami.

-El kell utaznunk egy időre. Három napra rád kell bíznom a házat, remélem, nem kell csalódnom benned. Annak a szerencsétlennek meg majd adj vacsorát, ha még valamikor hazatéved. Ma éjszaka indulunk, este segítesz bepakolni a csomagjainkat. Megértetted?

-I… igen, uram –felelte a fiú falfehéren és szinte menekülve távozott. A konyhában tálcástól a mosogatóba ejtette a tányérokat, de a hatalmas zörrenést már nem is hallotta. Fejét a konyhaszekrénynek döntötte és lehunyta a szemét. Ennyit arról, hogy elkerülöd egy pár napig. Most aztán eltereferélhetsz vele az érzéseidről. Egy házban, egyedül vele. Egyedül. Nem kell pánik.

Most mit csináljon?!

***

Remus egész nap úgy dolgozott, mint egy robot. Nem állt meg, nem pihent, és ha Mrs. Maddison –akivel a fiú előző jó tanácsa óta tüntetőleg nem beszélt –nem diktál bele pár kanál levest, nem is evett volna semmit. De akármennyire is igyekezett, agya továbbra is lázasan dolgozott, egymást kergették vadabbnál vadabb gondolatai.

Talán túlélheti ezt a három napot. Majd dolgozik egész nap, lehetőleg olyan helyeken, ahová nem nagyon járnak. Csak nem szabad összefutnia Siriusszal. Ennyi az egész. De az mondjuk még jobb lenne, ha nem akarna mindennél jobban találkozni vele. Mert jelen pillanatban semmire sem vágyott jobban, minthogy újra a fiú karjaiban legyen… és ez nem normális!... de… ha egyszer olyan… olyan tökéletes volt… és úgy tűnt, Sirius sem tiltakozott… persze, hogy nem, mert úgy letámadtad, hogy ideje sem maradt rá! –és rendszerint ez volt gondolatmenetének az a pontja, ahol Remus egy kicsit erősebben csukta be az ajtót, hangosabban mormolta a tisztító varázst és várta, hogy valaki végre mondja már meg, hogy mit kellene tennie, mert neki fogalma sem volt róla!

 Soha életében nem érzett még ilyet. Főleg pedig azt nem gondolta volna, hogy pont Sirius Black lesz az, aki iránt először érzi ezt a… nos, ne menjünk ennyire messzire. Persze nézhette logikusan is az egészet. Még ha azt a tényt nem is vette volna figyelembe, hogy Sirius… fiú (amit elég nehéz lenne nem megtenni), még akkor is volt egy-két probléma. Nevezetesen, hogy az ifjabb Black valószínűleg nem éppen egy vérfarkassal szeretne… szorosabb barátságot kötni. Meg persze, hogy láthatólag még mindig szerelmes volt Isabelbe.

Úgy tűnt a dolgokat már nem lehet ennél jobban összekuszálni. Remus pedig mindennek a közepén ült és nem tehetett mást, csak várt.

***

Mr. és Mrs. Black este szó nélkül távozott. Miután az ajtó bezáródott mögöttük, Remus sokáig csak elveszve álldogált a nappaliban. Siriusnak nyomát sem lehetett látni egész nap, Mrs. Maddison pedig vacsora után hazament. A ház tökéletesen üres volt és kísértetiesen csöndes.

Egészen addig, amíg a fiú gyomra bele nem kordult az éjszakába. Nagy nehezen rávette magát, hogy megmozduljon és a konyha felé vette az irányt. Nem is próbált meg az ebédlőasztalnál enni, már rutinból a konyhai kisasztalhoz ült és automatikusan kanalazni kezdte az ételt. A csend már szinte teljesen elszédítette, a feje pedig erőteljesen zúgott, de egyszerűen már nem tudott gondolkodni. Egész álló nap mást sem csinált, és úgy tűnt, az agyának ebből teljesen elege lett. Eljutott arra a pontra, ahol már nem tudott több érvet felhozni, magyarázkodó-jelenetet magában elpróbálni és tervezgetni a következő mondatát.

És először azt sem vette észre, hogy már nincs egyedül a helyiségben.

-Remus?

A fiú bambán pislogott föl az időközben üressé vált tányérról. A feje továbbra is iszonyatosan zúgott, amivel most már vetekedett szíve dübörgése is. Az egész olyan valótlannak tűnt…

-Igen? –kérdezte egy távolinak tűnő hang, amely valahogy a sajátjára emlékeztette.

-Nézd… tegnap este… -kezdte zavartan a másik, de a furcsa hang közbeszólt.

-Sajnálom. Felejtsük el, rendben?

-De hát… én csak azt akartam mon…

-Az én hibám volt. Megértem, ha nem akar látni többet.

-De én nem… és mégis mikor tértünk vissza a magázódáshoz?!

      Remus érezte, hogy a teste felemelkedik a székből és az ajtó felé indul.

-Akkor, amikor átléptem a határt. Amikor voltam olyan figyelmetlen és elfelejtettem, hogy honnan jöttem és ki is vagyok.

Olyan volt, mintha az egész világ lelassult volna körülötte… mintha egy régi mugli filmben járna, amilyeneket még az anyja mutatott neki… mikor egy örökkévalóságnak tűnik, mire megmozdul a képkocka.

Sirius döbbenten nézett utána, ahogy a fiú elhagyta a szobát.

… és amikor egy pillanatra elhittem, hogy mindez nem számít…