Hetedik fejezet

Remus arra ébredt, hogy a tetődeszkák résein át hópelyhek szállingóznak meztelen testére. Pár percig meg sem mert mozdulni. Csöndben szuszogott és megpróbált visszaemlékezni az elmúlt éjszakára.

Egy dolgot biztosan tudott. A farkasnak nem tetszett az új hely. És ezt a véleményét kifejezésre is jutatta. A lehető legfájdalmasabb módokon.

Rendben van –gondolta eltökélten.- Vágjunk bele…

Az elmúlt évek tapasztalata megtanította neki, hogy sose próbáljon meg túl gyorsan felülni. Abból még soha nem sült ki semmi jó. Így aztán óvatosan ülőhelyzetbe tornázta magát és végignézett magán. A jelek szerint felsőteste kivételesen épségben maradt, csak a mellkasán és a karján volt egy-két apró karcolás. Ezeket még én is helyre tudom hozni.

Jobb lábán viszont, a térde fölött pár centivel, óriási seb tátongott, s bár Remus így ülve csak tompa zsibbadást érzett, egészen biztos volt benne, hogy állva már nem lehet egy leányálom. A legrosszabbnak mégis bal bokája tűnt, ami duzzadtan, természetellenes pózba facsarodva feküdt a földön. A fiút az rémítette meg a legjobban, hogy ezt szinte nem is érezte. Pár pillanat múlva aztán, már azt kívánta, bár soha többé ne is érezné…

Mire sikerült felöltöznie, a jobb combjában érzett erőteljes lüktetés már csak egy kis horzsolásnak tűnt a bokájához képest, ami olyan volt, mintha valaki hatalmas szegeket verne bele minden egyes mozdulatnál. Remus arca verejtékben fürdött, szeme már könnyezett a fájdalomtól és abban a pillanatban inkább meghalt volna, semmint akár egy lépést is tegyen valamerre. Ott azonban semmiképpen nem maradhatott túl sokáig így pálcájával magához intett egy masszívabbnak látszó, félbetört gerendát és ránehezedett rögtönzött támaszára. A bénító fájdalom egyből enyhült kissé, s mivel Remus tudta, hogy vagy most indul el, vagy soha, jobb lábával visszafojtott nyögéssel ellépett a talajtól. Úgy látszott, hogy ez a módszer egyelőre működik és a fiú lassan, de biztosan haladt előre.

Az utcán még egész sötét volt, mikor Remus már a háznál járt. Nem emlékezett rá, hogyan jutott el odáig, s mire az ajtó kilincséhez nyúlt, már csak szikrázó csillagokat látott. Valahol a lépcsők aljánál a gerendát is elhagyta, és így már csak az ajtó volt az egyetlen támasza. Agyának az a része, ami még képes volt mást is érzékelni, mint a szaggató kínt, most közeli hangfoszlányokat fogott föl.

-Mi a fenét… nézel ki? …Hol… te szerencsétlen?

Remus utolsó erejét is összeszedve próbált megszólalni, de csak ajkai mozogtak, s abban már nem volt biztos, hogy mondott is valamit. Ekkor egy egészen más hang szólalt meg.

-Én küldtem el… intézzen nekem valamit… -néhány pillanat múlva ajtó csapódott majd a fiút két erős kar szorította magához.

-…baj. Nem lesz semmi baj…

A fájdalom már egészen távolinak tűnt, ahogy Remust beterítette a sötétség.