|
Hét évesen (When She Was Seven) PG
2008.05.17. 01:21
 Summary: Nagyon rég tervbe volt a szösszenet véve, és most sor került rá is. Egy kicsit most több Tonks, mint a puppyk. Dehát ez mindhármukról szól ^.^
Írta: Jenwryn
Fordította: Rinoa
Eredeti cím: When She Was Seven
Penna: 2008.05.16.
Figyelmeztetés: Perszepersze slashy.
Osztályozás: PG
A fic itt olvasható el eredetiben: http://community.livejournal.com/remusxsirius/2782812.html#cutid1
Hét évesen
1980/1996
Tonks tudott róla. Nem volt ostoba. Talán ügyetlen volt és talán kicsit lelassult, ha a gyakorlati aritmetikáról folyt a szó, de ez nem jelentette azt, hogy buta lett volna, és igenis tudott róla. Mindig is tudta. Talán mert úgy nőtt fel, hogy természetesnek vette a dolgot.
Nem emlékezett olyan időszakra az életében, amibe Remus Lupin ne tartozott volna bele. Ő és a többi Tekergő Sirius legjobb barátai voltak, Sirius pedig az édesanyja kedvenc unokatestvére. Tonks emlékszik arra a bizonyos napra, amikor megtudták, hogy Sirius elszökött otthonról. Senki sem hiszi el neki, hogy vannak emlékei arról a napról, hiszen csak három éves volt. De igenis vannak. A bagoly akkor érkezett, amikor az anyja belekezdett egy mese felolvasásába. Andromeda félretette a könyvet „Egy pillanat, pocok”, és kinyitotta a küldeményt. Nagyot sikkantott, felpattant és örömében körbetáncolta a szobát. A levél kecsesen hullott a földre, a nő pedig felkapta Tonkst, megölelte és közben olyan hangosan kacagott, hogy a kislánynak belefájdult a füle. „Ó, Merlin… Dora, kicsim, most megkapta a magáét! Szegény Walburga! ”
Tonks soha többé nem látta ilyen kárörvendőn beszélni az anyját.
Hét éves korától rendszeresen használta a hop-hálózatot a házuk és Sirius lakása között. Felnőtt fejjel már rájött, hogy amíg odaát volt, tudott az édesanyja a Rendre időt szakítani; kiskorában nem foglalkozott ezzel, csak örült, ha engedélyt kapott a látogatásra. Ez elég nehézkesen indult. Andromeda végigmustrálta Sirius lakását, egyértelműen kifogásolni valókat keresve benne, majd a szűk kis konyhában megfordult és csípőre tett kézzel egy kisebb monológot adott elő:
„… és tilos a dohány vagy egyéb bármilyen anyag elszívása. Tilos az alkoholfogyasztás. Sem neked, sem Isten ments neki, sem pedig akárkinek. És mindig rajta legyen a szemed, megértetted? Folyton belekeveredik valamibe – és szeretném, ha úgy küldenéd haza, hogy minden porcikája a helyén van. Tilos varázsolnia, tilos pálcát fognia a kezében, nem érdekel, mennyi bűbáj van a lakás körül. Nem nézheti a mugli tévét, láttam, hogy mit tesz az a kütyü a gyerekekkel. Ha éjszakára is marad, rendes időben feküdjön le, lehetőleg egy ágyba. A fogak arra valók, hogy megmossák őket. És ha káromkodva jön haza, az lesz az utolsó alkalom, hogy átjöhetett, hallottad?”
Sirius csak állt és bólogatott a szóáradat alatt, de ahogy dehoppanált a nő, rákacsintott Tonksra, benyúlt a hűtőbe és kivett egy üveg sört. A pult szélének segítségével felnyitotta, belekortyolt, aztán megkocogtatta az orrát az ujjával: maradjon ez a mi titkunk, jó?
Tonks túláradó örömmel sietett utánozni a mozdulatot, majd széles vigyorral is megtoldotta az összeesküvést.
Merlin, hogy élvezte ő a Siriusnál töltött időt! Elbűvölték a különös illatok: a furcsa, kékes cigarettafüst, az ázott kutya vagy a régi könyvek poros szaga, a székek karfáján levő szennyes ruhák, és a füstölő illata, amit egy pocakos Buddha szobor tartott a kezében. Megigézték a dallamok: a varázsrádió műsora, vagy az összevissza elrendezett mugli lemezek és kazetták, amikor két polcot is elfoglaltak a falon; Tonks órákig el tudta hallgatni John Lennont, még úgy is, hogy a szövegnek fikarcnyi értelme sem volt, legalábbis nem egy kisgyerek számára. Tetszett neki, hogy Sirius nem erőltette az evést, ha éhes volt, csak odaküldte a hűtőhöz, hogy válasszon magának valamit, és még csak a szemöldökét sem vonta fel, ha a kislány egy nagy adag csokifagyival és csokiöntettel tért vissza – reggeli gyanánt. Nem bánta, ha Tonks letelepedett a bejárati lépcsőre és csendben figyelte, ahogy a motorját bütykölte. Néha kormosan és olajszagúan küldte haza, amikor együtt javítgatták a járgányt.
Tonks mindent szeretett a lakásban és amikor csak tudott, átszökött. Édesanyja néha tréfából meg is kérdezte, miért nem fogadja őt örökbe Sirius. A férfi mindig elnevette magát ezen, felkapta a kislányt, megforgatta, és azt válaszolta, hogy sajnos nem fogadhatja örökbe, mert Remussal azt tervezik, ha nagy lesz, feleségül kérik. Andromeda kacagott, Tonks is, a haja bíborvörösre változott, a gyomra pedig izgatottan összeugrott.
Talán az egyik legjobb rész az volt Sirius lakásában, hogy tudta, igazából ez nem csak Sirius lakása, hanem Sirius-És-Remus lakára, egy szuszra kimondva, mintha egy hosszú szó lenne. Egyik felnőtt sem hívta így, nem tudta, miért, de ő magában már csak így nevezte. Néha pedig azt képzelte, a lakás csakis Remusé.
Tonks szívesen üldögélt az előszobából nyíló ablak párkányán a virágok mellett, meztelen lábait lóbálta a levegőben és csak bámulta az utcán játszó gyerekeket. Tudta, hogy előbb utóbb Remus is felbukkan. Oda fog lépni hozzá, megsimítja a haját és leemeli az ablakból, mert félti, hogy leesik. Aztán megdorgálja: „Tudod, hogy az anyukád leszidna, ha tudná, hová mászol fel!”
Tonks erre hozzábújik és pajkosan levigyorodik, amire a férfi csak megrázza a fejét, majd leteszi a földre, és a házba lépve azt mormolja: „Pont olyan vagy, mint Tapi.”
Tonks szerette, ha ezt mondták neki.
De tudott róla. Ó, nagyon homályos emlék volt, mintha egy sűrű fátyol mögül látná a jelenetet, de ott volt minden a fejében, elrejtve, és várta a napot, amikor majd meg is érti. Addig is sokat foglalkozott a viccel, amiben Sirius és Remus elveszi őt feleségül. Hiszen ha ő pont olyan, mint Sirius, akkor ez azt jelenti, hogy Remus őt is… hát…
Tudta.
Néha csak ült és nézte őket. Általában késő este történt és már megfeledkeztek róla, mert igenis tudott csendben lenni, ha igazán akart és amikor fáradt volt. Főleg téli estéken, amikor azzal töltötte az egész napot, hogy Tapmanccsal játszott a hóban. A téli estéken, amikor Sirius cigarettájának füstje terjengett a szobában, a radiátor kattogott a sarokban, az ablakok pedig halkan meg-megreccsentek, Tonks egy kopott pokrócon ült a kandalló előtt. Mellette számos régi könyv és képregény tornyosult; Remus gyapjú zoknija volt a lábán, ami egészen a térdéig ért, kutyaszagú pléd volt a vállán, előtte pedig rajzlap és ceruzák. Elméletileg rajzolgatott, de igazából csak őket nézte. Sirius az egyik fotel karfáján üldögélt, hallgatta a zenét, és félig lehunyt szemmel Remust bámulta. Addig szokott ott ülni, míg Remus észre nem veszi őt. Ekkor leengedi a könyvét és lassan, lassan elmosolyodik. És Sirius kinyúl, hogy megsimítsa az arcát. Néha pedig előredől és megcsókolja.
Tonks tudta.
Tudta, de sosem mondott semmit, mert valahogy megérezte, hogy ez olyan dolog, mint a cigaretta, vagy a barna üvegű sör, vagy a dinnye, amit a héjából, kés nélkül ehetett, vagy a mezítláb szaladgálás a hóban, vagy Tapmancs, a kutya, és ha beszél róluk, többé nem látogathatja meg őket. Tonks megértette ezt még gyerekfejjel, és a következő pillanatban Remus és Sirius felé fordult, és észrevették, hogy ott van. Remus rámosolygott, Sirius pedig megkocogtatta az orrát és kacsintott. És Tonks komoly arcocskával utánozta a mozdulatot és visszakancsalított rájuk; nem tudott még rendesen kacsintani, hiába töltött hosszú órákat a fürdőszobatükör előtt gyakorlással.
Hét évesen mindennek tökéletes értelme volt. Hét évesen még félig elhitte, hogy Sirius vagy Remus egyszer elveszi őt feleségül. Hét évesen el tudta képzelni, milyen lesz az élet velük ebben a lakásban, paradicsomos-retkes szendvicset fognak enni, fejjel lefelé a kanapén fognak képregényt olvasni és John Lennon muzsikáját hallgatják. Sejtelme sem volt róla, hogy egy nap Remus miatta fog olyan lassan, lassan elmosolyodni, mint most Sirius miatt. Mert hét évesen, még ha kuszán is, de mindennek tökéletes értelme van.
Hét évesen már értette, hogy ők szerelmesek.
Tudta.
Huszonhárom évesen, ennek a tudásnak a birtokában állt a Grimmauld téri konyhában és csak nézte őket. Néha eltűnődött, lehet, hogy ő az egyetlen, aki tudott róluk. Harry figyelmét egészen biztosan elkerülte. Molly néha olyan naiv tudott lenni. A legtöbben a világ megmentésén dolgoztak. Talán csak Rémszem gyanított valamit, legalábbis Tonks így gondolta, mert néha elcsípte Alastor tekintetét, ahogy megbűvölt szeme a két férfi között ugrál, majd hirtelen egyenesen rá pillant. Tonks ekkor gyorsan más irányba nézett és elpirult.
Mert huszonhárom évesen már semmi sem volt olyan egyszerű, mint hét évesen.
Hogy mondja el nekik, hogy még mindig emlékszik azokra az időkre, amikor ők ketten vigyáztak rá, szinte kettejükkel élt, és utána is, a szívében? Hogy mondja el nekik, hogy ami egyszer homályos emlékfoszlány volt, az most kristálytisztán lebeg a szeme előtt?
Voltak napok, amikor nem vágyott másra, csak hogy jöjjön érte az édesanyja és kérdezze meg Siriust, miért nem fogadják egyszerűen örökbe Tonkst. És akkor Sirius újra elmondaná azt a régi viccet – és most már megmondhatná nekik, hogy ő szívesen. Nagyon, nagyon szívesen.
~*~
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
